Namasté! Üdv, innen Indiából, Kerala megyéből, a meleg tenger partjáról, ahova hétfő hajnalban érkeztünk.

Abu Dhabi is már izgalmas kiruccanás volt, de éreztük mindketten, nem oda valók vagyunk, így az Egyesült Arab Emirátusokból érkezésünk után, vasárnapról hétfőre fordulva, odébb emigráltunk.

Négy nap alatt sokat aludtunk, hogy a megfázásunkat (és a jatleget is) kiheverjük. Még indulásunk előtti héten eltöltöttünk Londonban pár napot, ahol egy éjszakai kiruccanás során talán túl könnyen öltöztünk, tehát végül orrfújások közepette sétálgattunk Abu Dhabi utcáin. Elég nagy város (pontosabban főváros), emiatt csak kis részét ismerhettük meg gyalogszerrel. Sokat napoztunk és fürödtünk a parton, mivel a víz hőmérséklete nagyon kellemes volt így február végén. Értesüléseink szerint, nyáron már annyira forró a tenger, hogy bele se akarnak menni.

A partszakasznak csak azon részén lehettek embereket, ahol lifeguard vigyázott a fürdőzőkre. Ebben az esetben egy tetőtől talpig beöltözött, vékony indiai fiú felelt az életünkért, aki keményen be is tartatta az előírt szabályokat. Nem fürödhetsz akármiben (pl. alsógatya, hosszúnadrág kizárva) és nem készíthetsz fotót vagy videót úgy, hogy mások szerepelnek rajta. Fürdőruhában csak a strandon lehet lenni, lengén öltözve az utcára már nem léphetsz.

Sétánk közben néztük az embereket, mit viselnek, hogyan viselik azokat. Próbáltuk kitalálni ruházat alapján ki a helyi, ki az, aki csak környékbeli. Néztük az állatokat, amik nagyrészt kóbor cicák, kutyák és galambok. Itt minden állat láthatóan spórol a mérettel, mivel előnytelen a nagyobb test, nehezebb életben tartani. Persze ez nem mondható el az emberek alkotta dolgokról, mint az épületek, felhőkarcolók és a hófehér autók.

Mi egy 15 emeletes épület felső szintjén laktunk többedmagunkkal, ami eltörpült néhány környékbeli társa mellett, akik akár kétszer, háromszor magasabbak voltak. Előttünk magaslott a város legmagasabb épülete (World Trade Center), ami 92 emelettel és 382 méterrel büszkélkedhet. Hú apám – mondom magamban - így kell árnyékot építeni, merthogy ennyi belső térre koránt sincs szükség ott, ahol csupán 1,5 millióan élnek. Biztos előre gondolkodtak, majd megtelik a sivatag is élettel, ha infrastruktúrát építenek, illetve valamire el kell költeni az olajból származó bevételt...

Vasárnap még strandoltunk, végül a naplemente kíséretében megindultunk a reptérre. Éjfélkor már a repülőn ültünk India felé, Kochin-ba, ahová hajnalban, napfelkelte előtt érkeztünk meg.

Sötétben leszálltunk a repülőről és ahelyett, hogy virágkoszorúval vártak volna minket, egy cetlit nyomtak a kezünkbe. A cetli tudatosította bennünk, nem kerülhetjük el a migrációs hivatallal való kötelező táncot, így önként léptünk a táncparkettre és közelítettük meg potenciális táncpartnereinket.

A cetli kitöltésekor kicsit izzadni kezdtünk, ugyanis kértek tőlünk egy tartózkodási helyet. Tiszta szívemből szerettem volna igazat írni, de azt mégsem tehettem, mivel tudtuk, nem maradunk egyhelyben, így szállást nem foglaltunk. Némi vonakodás után a Google-t akartuk segítségül hívni, hogy legalább egy hotel címét megszerezhessük a környékről, de nem tudtunk felcsatlakozni a WIFI-re a világ első karbonsemleges repülőterén, mert nem volt indiai telefonszámunk.

A hivatalnok szerencsére rugalmasan kezelte a dolgot, kérdezett párat a terveinkről, levette az ujjlenyomatunkat, arcunkat megörökítette, és beengedett csodás országukba azzal a feltétellel, hogy 3 hónapon belül el kell hagynunk azt, még akkor is, ha a vízumunk egy évre szól. Megkönnyebbülve sétáltunk a kijárat felé, majd felszerelkeztünk a helyi pénznemből, ami a 4,4 Ft-ot érő indiai rupia volt.

Kilépve az ajtón egy szál buszt találtunk, amit éppen valaki takarított. Ez lesz-e a miénk, ami azt se tudjuk hova, de legalább elvisz? Bogi előhúzta tarisznyájából szuperképességét, a beszédet, és szóba elegyedett egy fiatalemberrel, aki, bár nem tudta merre megy a busz, megkérdezte az angolul nem beszélő sofőrt. Megtudtuk, hogy jó helyen járunk, zöld buszra kell szállnunk, a gesztikulálásukból pedig kiderült, a fizetés nem a felszálláskor esedékes.

El is indult a busz idővel, ami aztán megtelt utasokkal. Végül egy hölgy jelent meg, aki a jegyeket intézte. Mint kiderült, ez itt így szokás: egy sofőr, egy kalauz. Menet közben ránk került a sor, de nem tetszett neki a nagy címletű bankjegyünk, a QR- kódos fizetést akkor még nem ismertük, tehát maradt a bankkártyás fizetés, telefonnal. Végállomásunk Aluva volt. Utunk alatt több tanulsággal gazdagodtunk, mint például, ha nem beszél valaki angolul, akkor csak kerítsünk valakit a közelből, aki igen, majd ő tolmácsol. Az indiaiak nagyon segítőkészek, gyakran persze kéretlenül is.

Aluvában leszálltunk, keresve „a zöld” buszt. Nem kellett 50 méternél többet sétálnunk, elénk tárult egy igazi tömegközlekedési öböl, ahol mást se láttunk, mint a zöld buszokat és ránk ragadt tekintetű barna bőrű barátainkat. Ennyi figyelmet régen kaptam, zavarba ejtő volt. Bogit is megillette ez a nagyarányú érdeklődés, habár szépsége miatt én nem csodálkoztam, hogy megnézik (a fiaital lányok is inkább őt nézték (egyrész férfiakat nőknek nézni Indiában illetlenség, másrészt a „fehér nő” számukra igazán érdekes jelenség).

A helyi nyelv, itt Kerala államban a malajalam, aminek írott formája nagyon szép, kacskaringós. Abból nem olvasol ki semmit. Néztük a buszokat, melyik lehet az, ami bevisz minket a városba, Fort Kochin-ba, egészen a tengerhez. Bogi az első értelmes, szimpatikus kinézetű fiatalt leszólította, aki rámutatott az egyik járműre. Megközelítettük azt, amin éppen tett-vett egy srác, aki megerősítette a tényt, jó helyen vagyunk.

Azért mesélem el ezt most ilyen részletesen, mert olyan érzés volt megérkezni Indiába, mint újszülöttnek lenni, akinek minden új. Ezek az első lépések ilyen idegen világban töltenek fel minket azzal, amiért idejöttünk. Izgalmas megélni még egy buszra felszállást is, mert persze ez sem úgy néz ki, mint otthon.

A járművek kívül belül színesek, Istenek szobraival, képeivel díszítettek. Magasan van az utasterük. Két ajtajuk van, elől és hátul. Szokás szerint a nők elől, a férfiak hátul szállnak fel, nőknek külön helyek vannak biztosítva. Dávid szerint az erőkülönbség az oka, így elkerülhető a nők akaratlan összenyomása, sérülése. Oldalt nincsenek ablaküvegek, tehát nyitott az egész belső tér. A székek oldalt két-két személyesek, szűkösen férsz el rajtuk. Elől, középen füstölők eregetik kellemes illatukat, és sosem tudhatod igazán, hová lyukadsz ki, ha felszállsz egyre.

Egymás mellé ütünk le, de valamiért szétültetett minket, Kedvesem ezért mögém került. Nem tudtuk mik a helyi szokások, de megpróbáltunk megfelelni nekik. Egy srác kért Bogitól internetet (amit SIM kártya hiányában, nem tudtunk neki adni), tőlem pedig azt várta, csatlakozzak a hangszórójukra. Az meg csak egy dolgot jelenthetett, én rakom a zenét, és már szólt a drum'n bass. Jó basszusládája volt hátul. Hála az égnek (mint később kiderült) legalább annyira szeretik a világ ezen részén a zenét, mint amennyire én. Amikor felszálltak az utasok átváltottam valami autentikusabbra, velük együtt pedig megérkezett a sofőr is.

Így derül ki számunkra, aki eddig tett-vett, az a kalauz, akinek feladata nem csak a pénz beszedése, hanem ő az, aki a buszmegállókban népszerűsíti járatát hangosan kiabálva, kántálva a végállomás (számunkra érthetetlen) nevét. A jegy fejenként 40 rupia volt, de neki se tetszett a bankjegyem. Mondta, várjak, elvette az 500-ast és a kezembe adott egy 20-ast. Az út végére tele lett a keze pénzzel, tehát megkaptuk a visszajárót.

Ez az egy órás út igazán érdekes élményre sikerült. Mintha egy gyorsasági versenyen vennél részt, ami egy akadálypályán történik. Hirtelen gyorsítás, lassítás, kanyargás, dudálás mindenhonnan, közben süvít az arcodba a meleg levegő, a hangfalakból szól a szitár zene. A felfestett sávok csak viszonyításképpen jelzik nagyjából, hol kéne lenned. Nem sokat hezitálsz, hogy „Jaj, mi lesz, ha jönnek szembe?”. Majd kikerülnek. Őrület... Még nem értem pontosan, miként tud ez fenntarthatóan működni, kevés ütközéssel, de az biztos, ide kell rutin.

Végül megérkeztünk. Leszálláskor gratuláltam a sofőrnek, hogy megúsztuk karcolás nélkül, és megköszöntem az élményt. Elsétáltunk a partra, majd végre beletehettem testemet az Arab tenger folytatásába, a Laksadívába. Meleg víz, meleg levegő, és mindez február végén. Itt csak most kezdődik a nyár.