Belagaviban ébredtünk, de hol is vagyunk? Felmentem szállásunk tetejére, hogy szétnézzek. A közelben egy minaret volt szembetűnő, érezhetően sok muzulmán van a környéken. A távolban egy hegyecske magasodott ki, akár egy magas csúcsossági értékkel rendelkező normális eloszlású függvény. Sok mindent nem lehetett látni, inkább utána olvastam.

Belagavit a Ratta dinasztia alapította 800 éve és tette központjává, mely csupán négy évtizedig tartott, míg egy másik uralkodni vágyó család el nem nyomta őket, ahogy errefelé ez szokás volt. A 8-10. századig India felét uraló Rashtrakuta házból ágaztak le, túlélték elődeiket és 1250-ig fennmaradtak. A dzsain vallás pártolói közé tartoztak, meg is nézünk ma egy általuk épített templomot.

Érdemes tudni az elődökről a Rashtrakutákról, hogy vallási toleranciát hirdettek és támogatták mind a hinduizmust, úgy a buddhizmust, és a dzsainizmust is. Fennmaradt írásos emlékekből úgy látni, hogy a ma is használt kannada kiemelkedővé vált irodalmi nyelvként, míg a szanszkrit visszább szorult, akár nálunk a latin. A prakrit időközben - melyen még Buddha szólalt meg - el is tűnt.

Bogi jógával kezdi a napot mostanában. Ráveszi magát akkor is ha nincs sok kedve beépítenie abba a reggelbe. Hisz abban a szekvenciában, hogy a gondolataid cselekedeteiddé, azok a szokásaiddá válnak, amik a jellemedet formálják meg végül. Délben kicsekkoltunk és elsétáltunk a mellettünk elterülő erőd felé. Út közben kipróbáltuk a vada pav nevű streetfood-ot, ami zsemlébe helyezett, rántott burgonyagombócból áll, chutney-val, zöld chili paprikával kísérve.

Az erődöt hátulról közelítettük meg. A térkép szerint fél km átmérőjű kör és néhány utcácskából áll. A kiírást komolyan vettük: „no drone zone”, mivel ezt általában oda írják ki, ahol jelenleg is katonák állomásoznak. Ezek szerint megtartotta eredeti funkcióját, ugyan vizesárka üres és külső fala sem mindenhol van. Kamal Basadinak elnevezett jain templom volt hozzánk legközelebb. Séta közben óriási tűzvirágfák szegélyezték utunk. Milliónyi piros virág sűrűn tűzdelve ágaikhoz változtatta mesevilággá a valóságot.

A környék talán első jain temploma nézett velünk szembe, 800 éve építették. Nekünk mindenképp első, amit közelről is látunk. Ahol több papucsot láttunk csoportosulni, ott levettük mi is, mielőtt közelebb mentünk. Gondozott gyep és színes virágok, pálmafák vették körbe a kőépületet, melynek kalapnak tetsző előtetőjét oszlopok tartották (ezt hívják úgy, mandapa), és alacsony fal vette körbe. Bementünk alá. A fal székek háttámlájaként szolgált, melyen néhányan ücsörögtek elcsendesülve. Szembe a kalap alól nem tudtunk tovább menni, csak belesni a következő kisebb szobába, amit egy másik még kisebb szoba követett, sötét figura ült benne.

A kalap üreges volt, akár egy dóm, melyből lótuszokfaragványok domborodtak felénk kör alakban. Ennek az igán látványos alkotásnak 72 szirma van, melyek a múlt, jelen és jövő 24 tirthankaráját képviselik. Érdekelni kezdett minket mi is az a jain hit, így miközben közelről csodáltam az épületen kívül-belül a faragásokat, addig Bogi felolvasott.

Ősi aszketikus eredetű vallás és filozófia, ami már az írott történelem kezdetekor létezett, 2600 éve lépett önálló útra, s vált el a hinduizmustól. A szanszkrit dzsina (győztes) szóból ered. Győztesként jellemezték azt a 24 nagy tanítót, tírthankarát, akik önmegtartóztatásukkal uralták testüket, szenvedélyeiket és lelküket, így elérték a megszabadulás (móksa) állapotát, amivel megszabadultak a születés és halál örökös körforgásából. A 24. győztesnek egy hindu herceget tartanak, Mahávírát, aki száz évvel Buddha előtt élt és tanított.

Öt nagy fogadalmat tesznek, amiket közül néhány kiakasztó, ám érdemesnek azért megfontolni. Tartózkodás minden élőlény bántalmazásától, mindig igazat kell mondani, tisztelik a tulajdont; így nem vehető el semmi, amit nem adnak, de van még itt szexuális önmegtartóztatás, és akkor még le is mondanak a tulajdonról és vágyakról is. Te melyikkel nem értesz egyet?

Ami viszont tetszik, hogy nem az istenség imádását célozza ahogy a hinduk csinálják, hogy egyet említsek. Nem, a jain kultusz nem az istenség imádását célozza, inkább a lelket akarja megtisztítani a hozzá tapadó karmától, s ezzel együtt a szenvedéstől. A kultusz közössége azon alapul, hogy a gyülekezet e cél elérésén közös erővel, egymás buzgóságából is merítve munkálkodik. A kultusz példaképei a tírthankarák lettek, így a hívők a példaképeikhez kapcsolódó meditációban és himnuszok zenégésében merülnek el szabadidejükben. A hívők a tirthankara szobrokat megmossák, feldíszítik, áldozati ajándékokkal halmozzák el, ami már hasonlít a hinduk szokásaira.

Tanításuk szerint akik sikeresen megszabadultak a karmájuktól (azaz az ebben-, vagy a reinkarnálódott életükben következményekkel járó tettek felhagyásával), megistenülnek, dzsinává válnak és így nem kell az újjászületést többé elszenvedniük. Pedig szerintem jó móka újra és újra leszületni a Földre, vállalom a szerelemért cserébe.

Istent a tiszta szellem változhatatlan jellegeinek tekintik, ami végtelenmód észlel, tud, tudatos és közben boldog.

Bár India hatalmas lakosságának ma már kevesebb mint fél százaléka dzsaina, a dzsainizmus ennél jóval nagyobb volt a maga idejében, mély hatást gyakorolt a társadalomra, a politikára, a gazdaságra és befolyásolta a vallási életet.

A Kamal Basadi bűvköréből kilépve, jainizmusból jobban kikupálva kószáltunk további csodákra lesve.

A főbejárathoz is eljutottunk, amivel szemben lévő épület előtti kapu láthatóan régi, falai már nincsenek. Átsétáltunk rajta, mi van arra? Szuper szobrok voltak mementóként otthagyva, műalkotások szavamra! Elsétáltunk a közeli sarkiáig még az erődi területnek, de csak egy majommal találkoztam. Távozásra készültünk, mentünk is volna ki a főbejáraton, azonban Hippipim észrevette, az óriási út széli fákon a magasban valami mozog. Óriási, errefelé gyakori gyümölcsevő denevérek lógnak a fákról. Legyezgetik magukat a hőségben, egész hangosan ily sokan.

Buszstandra visszaérve érdeklődtünk Badami felől, mert mennénk felé. Fél óra múlva jön, s megy is tovább itt valahol. Fél öttől fél kilencig utaztunk miután bepasszíroztuk magunkat és táskáinkat a buszba, mely mielőtt megindult még néhány átjáró kóborolt á rajta, köztük egy fiatal lány, akinek egyik karja nem volt, a másik pedig béna. Azzal a pici elsatnyult kézfejébe kért adományt a néptől, akik szívesen adtak is néhány rúpiát, ahogy ez itt remek szokás. Suhantunk aztán a busszal Badami-ig, ami nem egy nagy város, bizonyosan nem is azért vagyunk mi itt.

Mókás látni, hogy itt már malackák túrják az utcai szemetet, nem tehenek. A buszmegállóval szemben szálltunk meg egy sokszobás hotelben. Ismét alkalmaztuk árcsökkentő módszerünket. Szobánkat elfoglalva az ablakon át hallani lehetett távoli éneket, zenét. Kíváncsi lélek vagyok, időm is engedi, elindultam a hang forrásából személyesen is egy jobb mintát venni. Keskeny kacskaringós járáson, alacsony házacsák közt haladtam. Itt-ott kint aludtak az emberek a házaik előtti kőpadjaikon. Végül egy házakkal körbevett nyitott színházba futottam bele. A kis tér tele volt helyiekkel. Az alacsony, lapos tetejű házakon se volt szabad hely. Nők ültek, férfiak körben. Két sorban néhányan széken ültek a kis színpaddal szemben. Hívtam Bogim, hátha érdekli. Közben három álló mikrofonba néhány férfi és nő valami szituációt adott elő, mindenki figyelmét lekötve, de nem sikerült rájönni a cselekményre. Kellemes volt a hangulat, amit adott, de már ágyunkra vágytunk, hát hazasétáltunk. Útközben két kikötött tehén pihent egy falnál, körülöttük meg szabadon randalíroztak a kis malacok. Szobánkban felnyitva laptopon konstatálhattam, hogy képernyőjét én bizony betörtem, mikor táskám a busz ülés feletti polcába kényszerítettem.