Álmomban távol voltam otthonomtól. Ismeretlen helyen álltam. Testemen párás meleget éreztem, épp ahogy szeretem, arcomra vizes levegő érkezett. Hosszú törzsű fákat láttam, ahogy a meredek sziklákon ültek balra-jobbra, lábuknál a páfrányos, mélyzöld aljnövényzet bujamód uralkodott, takarta a sziklás talajt, ahol tudta, ahol nem ott a fal meredeken emelkedett az ég felé, olyannyira, nem láttam a tetejét, csak a vizet, mely magasról zuhant alá medencéjébe. Belegázoltam elfolyó, hideg vízébe ott, ahol bokáig ért, megálltam közepén.

Kerestem a napot, de nem láttam, kár, valahol alacsonyan járhatott már. Kimondtam, ez az édenkert lehet, de a víz zuhanásával keltett zaj mindent mi próbálkozott, elnyomott. Hallgattam, szemlélődtem, kerestem a választ, hogy kerültem ide. A rövidnadrágom zsebében éreztem egy kerek dolgot, érte nyúltam érdeklődve mit rakhattam bele. Két kagylóhéj volt összeszorítva, valami benne.

Ahogy elemeltem a felső darabot apró kagylótörmelékek peregtek le a kis halomról. Szemem fókuszált egy darabra, mely más volt, kikandikált teteje. Két ujjammal megcsíptem, hogy kíváncsiságomat kielégítsem. Kiemeltem, s egyszerre megértettem mit keresek én itt, miért utazok ilyen messze kedvesemmel, ki szintén látni akarta mi van távol Európától. Leléptünk két táskával, melyekben szerelmünk tüzét vittük. Azóta átmentünk Indián keresztbe-kasba, és még nincs vége, most jön a java.

Az volt az érzésem a megtett út alatt nem számított hol vagyunk, míg egymás mellett állhatunk ezalatt. Táskáinkból azóta sem fogyott ki a szerelem tüze, ellenkezőleg, még raktunk is bele, igaz néha nedveset, sercegett is tőle, mégis kitartottunk, s végül felmelegedtünk mellette. így lett ez kitalálva, nem találtunk fel semmi újat, Te is érezted már milyen az, ahol Ő, ott az édenkert?

Az éreztem itt az ideje lépnem, arra amerre még sohase tettem, ahhoz pedig két dolog kell, valami karika és egy hely, lehetne akár ez az édenkert. Idővel a helyszín képe szertefoszlott, és átvette helyét a hippi hostel emeletes ágya, melybe előző este visszahúzódtam.

Reggel legfontosabb testünk vízarányának feljavítása, de sajnos itt csak kis műanyag palackban találni. Szomorúsággal tölt el, ha ezt a megoldást látom, nincs legalább egy újratölthető vizesballon, vagy az ozmózisos szűrős megoldás egy szálláson, muszáj a műanyag fogyasztás, pedig csak szomjasak vagyunk.

Napközben felfedeztük a környéket. Elsétáltunk a közeli Ozran partra, ahol szintén sorakoztak a szórakozóhelyek várva a turistahadakat, de minket nem vonzott az efféle kényeztetés, elég volt a homok, a víz és a napsütés.

Átsétáltunk a szomszédos Vagator partra is, ám megálltunk annak szélén, tele volt indiaival, azok pedig átmennek zaklatóba, ha csinos, bikinis lányt látnak. Hát ki akar önként kiéhezett hordák közé keveredni? A part maga jól nézett ki. Pálmafák mindenhol, lávaként idefolyó rücskös sziklák, mintha ők is a vízbe vágytak volna. A háttér is páratlan, dombocskák veszik körbe mindenhonnan. A térkép az egyik tetején erődöt jelzett, felsétáljunk a tűző napon? Nem jó ötlet.

A nap hátralevő részében a meleg vízben áztattuk magunk, megvártuk, s megcsodáltuk a megunhatatlan naplementét, mely a víz felett a horizonton távozott, majd visszasétáltunk. Megálltunk egy egyszerű helyen az út mentén, halas és halmentes tálit vacsorázni, ami azt jelenti, hogy rizs és hozzá mindenből egy kevés valami. Egyik kis tálkában egy piros folyadék volt, amit ott kellett hagynom. Nem szoktam ilyet csinálni, mindenevő vagyok, vega is, sőt, másét is hajlandó vagyok megenni, ha nekem adja, de ezt nem tudtam hova tenni.

Szállásunkra visszatérve kedvenc psy trance mixem fogadott Astrixtól. Leültünk a közösségi terében, én egy sörrel a társaságomban. Beszélgettünk egy Németországban született törökkel, Ozzal, aki mesélt mit látott Balin és Malajziában, hova biztosan érdemes menni. Később indiai humoristák csatlakoztak asztalunkhoz, akikkel tovább cseverésztünk, s jókat nevettünk (rajtuk).

Következő nap kicsekkoltunk. Búcsút intettünk azoknak, akiket itt megismertünk, kölcsönösen biztosítottuk egymást arról, ha hazánkban járnak, nálunk otthonra lelnek. Fogtunk egy buszt, mely visszavitt Mapusába, a már ismert közlekedési csomóponthoz. Megjegyzem itt még a buszjegy is drágább, mint más államban és még papírfecnit sem adnak rupiért cserébe.

Mapusa buszállomásán aztán Boglárkám kiderítette melyik buszra kell átszállnunk, ha el akarunk jutni Arambolba, Goa legészakibb hippigyűjtő városába. Felette már az óriási Maharástra állam van, Mumbai fővárossal, ami a néhai kelet-indiai társaság keleti központja lett 300 éve, jó sok évre. Most ~30 millióan lakják. Terveink szerint arra már nem megyünk, ellenben befelé, a Dekkán fennsík felé. Ezáltal vissza fogunk térni Karnataka államba, ezalatt megállunk néhány városban. Tesszük ezt azért, hogy végül Telengana állam fővárosából Hyderabadból elrepülhessünk Indonéziába, azon belül is Balira, az istenek szigetére.

Egy órát is mentünk busszal, mire elértük Arambolt. Az egyik kanyarban, ahol már közelebb nem tudtunk jutni a parthoz leszálltunk egy kereszteződésben. Cukornádat préseltek, kértem is fémpohárkába két adaggal. A nedves, rostos nádat lime-al együtt préselte az árus és jégen folyatta át. Igazán frissítő. Kis séta után lejutottunk a partra, ahol jobbra fordultunk, olcsó szállások után kutatva. Először a sziklákra települt sétányon néztünk szét, ahol bárok, bazárok és egyszerű szálláshelyek váltogatták egymást. Kérdezősködtünk ki tud versenyezni az általunk kívánt árfekvéssel. Végül egész jó áron befészkeltük magunkat és elmentünk pizzázni. Visszafelé leültünk az egyik bárban, hallgattuk a dj-t, majd visszavonultunk szállásunkra.

Délelőtt jöhetett a laptopom nyomkodása, ezúttal csatlakoztam a reggeli kurzushoz, jóga Bogival, majd belakmároztunk a felhalmozott gyümölcseinkből. Előző este forralt víz íze túl kemény volt ahhoz, hogy élvezni lehessen és vásárlásra kényszerültünk. Ebéd gyanánt veg kurmát választottunk paráthával, amit igen jól csinálták ott, ahol előző napi is vacsoráztunk. A városka főutcáján korzózva, sok-sok árus még annál is több vásárlásra ösztönző árui közt haladtunk át, nagyon nehéz volt nem odanézni, mivel mindkét oldalról körbevettek a szépnek tetsző, főleg női ruhák. Végül csak 5L vizet vettünk, mangót és passió gyümölcsöt, másnéven maracuját, amit most először életünkben kipróbálhattunk. Micsoda íz és texturális élmény! Burkán hamar átjutsz, belsejét akár ki is szippanthatod.

Naplemente vadászathoz keresve megfelelő helyet a sziklákra telepített parti bazáros utcácskán haladtunk, mely hamar megkerülte a dombocskát, ahol éppen alkalmas is volt a horizont felé tekinteni. Meleg szellő kíséretében néztük meg kedvenc műsorunkat, amit egy bárban beharangozott három fős koncert követett. Extra szórakozásképpen két fiatal hippit nézhettünk, akik a zenevonatra felállva, félmeztetlen testüket csavargatták a teret betöltő ütemekre, dallamokra. Rövid időre még az én Hippipim is felszállt arra a vonatra. Engem közben a jobb könyököm vizsgálata kötött le. Megduzzadt, de nem fájt. Fájdalom nélkül pedig nincs ijedség, kockázat nélkül pedig nincs nyereség (kivéve, ha arbitrázs). Reméltem, hogy majd magától abbahagyja önkényes tüntetését, bármi ellen is kezdte.

Sör én ananászlé iszogatása mellett barátkoztunk tervünkkel, tovább utazásunk gondolatával, aminek legfájdalmas részlete a vízparttól való eltávolodás ténye. Számoltuk visszafelé a napokat, államokat és városokat melyeken átutazunk, hogy időben Hyderabadba érjünk repülőnk indulásáig. Goa után Karnataka, majd Telengana állam fog következni számunkra. A következő város, melyre fókuszálnunk kellett Belagavi volt.

Következő nap lassú kicsekkolásra voltunk csak hajlandók. Kora délután táskáinkkal még a víz közelében időztünk egy bárban, árnyékban átvészelve a hőséget. Idővel megindultunk a busz felé, Bogi megragadta az alkalmat és vett magának egy csini rucit. Mire a buszmegállóba eljutottunk kiderült, hogy nem megy több busz ma már. Különösebb szomorúság nélkül visszamentünk a partra, felvertük a függőágyat egy lecsupaszított, kiüresített, félreeső betonplaccon, ahol korábban a naplementét néztük.

Délelőtt elsétáltunk a megállóba, ahol még ittunk egy frissítő cukornádlevet, míg vártuk a buszt, ami felkapott, majd Mapusában lerakott. Jöhetett a szokásos járatkeresés, ezúttal Belagaviba. Hamar meg is lett. Három órát utaztunk a csodás Sayatri hegyláncon át. A végállomáson szálltunk le a buszstandban, mely mögött egy erőd volt, előttünk pedig a főutcája, sarkain édességeket kínáltak az átutazóknak.

Míg sorban álltunk azt figyeltem, mindenki rajtunk legelteti a szemét az édességek helyett. Ide se sűrűn keveredik fehér ember. A környéken szétnéztünk szállást keresve. Mivel egymást érték, így az egyikbe találomra felmentem. Megkérdeztem mennyi? Ezrest mondtak, és már fordultam is ki. Ekkor felért Bogi és említette a recepciósnak, hogy mi olcsóbbat keresünk. Azon nyomban 700-ra esett az ár. Meglepődtünk, hogy belement, ezzel a megoldással később is élünk majd. Cserébe persze nem a legjobb szobáját adta, de egy éjszakára megteszi.

Lementünk vacsorázni az alattunk lévő étterembe, ahol elfogyasztottuk nem túl szerény vacsoránkat. Itt végre volt műanyag mentes szűrt víz az asztalon, szemben Goával. Kimentünk sétálni vacsorát követőn. A szomszédos utcában egy nőnek öltözött férfit néztek az emberek ahogy vonaglott hangos zenére nem a legművészibb módon. Vártunk, hátha ez még csak a bemelegítés, de nem javult a műsor minősége.

Hajlékunkba séta után visszatérve nem volt már más hátra, jöhetett kedvenc hármas alliterációs kombónk, fürdés, fogmosás, fekvés. Álomra viszont már csak azután hajtottam fejem, miután távolról tanítottam egy Londonban élő barátomat programozásból, aki szintén kereskedő robot fejlesztését vette a fejébe.