Goa fővárosában, Panajiban egy hotelszobában tértem magamhoz. Kedvesem addigra észrevétlenül kijógázta magát. Gyümölcsös reggelink után kicsekkoltunk és visszasétáltunk oda, ahol tegnap a busz letett minket, mivel nem szerettünk volna több időt tölteni itt, ugyanis a térkép nem jelzett semmi különösebb látnivalót egy-két hindu templomon kívül. Rendes, homokos tengerpartra vágytunk. Anélkül nem jó itt lenni a konstans, izzasztó melegben. Emiatt most kihagyjuk a világörökség részét képező templomokat Ó-Goán. Séta közben nem a megszokott indiai városképet láttuk.

Először is többségben voltak az autók, a motorokkal szemben, ami biztos a jobb GDP-nek köszönhető. Köztük sok az új, kevés a trabantra hasonlító régi jármű. Másodszor az épületek homlokzatának stílusában keveredett a koloniális és az urbanizált, merész, kirívó megoldás. Előbbire már láttam példákat más városokban, ahol angol és francia gyarmatosítók építkeztek, ezúttal portugáloké, olaszoké a főszerep. Volt itt minden, lepukkant épület, színes társasház, kisebb pláza, üzletek által kialakított színes homlokzat, terek közepén álló modern alkotás, cikk-cakkos lépcső, mely narancs és vörös színekben pompázva díszíti tovább az eklektikus városképet.

A kis pláza előtt még csak most aszfaltoznak, megszűntetve a járművek által felszálló, vörös porral telített forró levegő érzetét, mely csak még inkább kifelé tol minket a városból. Nézeteltérésbe keveredtünk egymással egy elágazásnál, ahol úgy éreztem, letérhetnénk egy felfelé emelkedő mellékútra, hogy ne a zsúfolt út szélére szorulva kelljen haladnunk legalább egy darabon. Bogi viszont inkább vállalni akarta azt, amit én kerülni, ezzel minimalizálva annak esélyét, hogy szabad kutyák hajtják, ugatják falkába verődve, ami engem nem nagyon szokott zavarba ejteni. Ezúttal egyikőnk sem engedett a másiknak és elváltak az útjaink feszített állapotunkban.

Persze amint lehetett újra összefutottunk a két utcát összekötő lépcsősoron. Nem voltam hajlandó tovább cipelni az egyre csak puhuló, édes mangóinkat, leültünk, s elmerültünk az ízorgiában. Már-már függőséget okoz azt kell mondjam és épp szezonja van. Közben beszélgettünk, dolgoztunk érzéseinken, és kerestük az egymáshoz vezető utat. Szerencsénkre ez mindig közös vágyunk, így ezúttal is sikerült megtalálnunk.

Elértük a buszállomást, ahol egy északra tartó buszt sikerült fognunk Mapusáig, ami egy közlekedési csomópont a parttól bentebb vagy 20km-re. Ott fognunk kellett egy másikat, ami elvitt Anjuna felé, vissza a part közelébe. Mikor már közel voltunk a tengerhez leszálltunk, a busz ment tova, mi meg kis utcácskákon át elértük a vizet.

Illetve csak el akartuk érni a vizet, de a sok csinos bártól, amik kínálták a csodás kilátást a köves partoldalon, nem tudtuk. Sétáltunk párhozamosan a parttal, a bárok után még következtek a csecsebecséket árusító bódék, bazárok. Végül ahogy elfogyott a helyük a sziklás parton úgy következett a homokos rész, mely lávakövekkel telítve várt minket. Emiatt kicsit odébb kellett sétálni, hogy puha legyen a víz alatti talaj. Mártózás után szabadulni akartunk cuccainktól, kerestünk hát egy helyet a közelben a térkép segítségével. Egy hippi hostelre esett választásunk némi hezitálás után. Hostel lévén osztott, emeletes ágyakat kínáltak, darabját csupán 300 rupiért egy klímás helységben, ami azért elég jó.

Volt egy remek kis közösségi tere, szólt a zene, néhány asztal, s szék volt benne, árnyékolóval felette. Konyhájában tudtam magamnak hosszú idő után kutyulni kávét. Kevesen voltak a hippik a főszezon végeztével, ugyanis az már áprilisban véget ért, túl meleg van nekik, 39 fok árnyékban, ami mellé a páratartalom is elég magas.

Berendezkedtünk, majd visszamentünk fürödni a langyos vízbe. A hullámzás nem volt nyugodt, mivel itt nem öblös a part, egyenesen csapódik neki a tenger. Emlékezetes marad. Közben korzóztunk a parton, lestük mi folyik itt. Egymást érték a szórakozóhelyek, bárok, tolták a zenéket, a hangok is hullámoztak, akár a víz.

Fehér emberek híján feltűnően sok volt a helyi, indiai turista. Rengetegen vannak, érezhető, hogy pár hete csak annak, hogy átvették 2023 áprilissal a népesedési versenyben vezető szerepüket, lehagyva Kínát. Pénzük is egyre több, amivel megtehetik, hogy utazzanak. Mókás felismerés számomra, melyet csak csendben jegyzek meg, úgy tűnik visszafoglalják maguknak Goát (is). Ugyanis ők akkor is itt vannak, amikor a hippik nem.

A nap hátra lévő része is ily idilli állapotban telt. Az áldásos hőmérsékletű víz hatására gondolataim tele vannak pozitív tartalmakkal, melyek cselekvésre késztetnek, a ránk váró közös jövőt töltik meg élettel, rövid és hosszú távú célokkal, víziókkal. A horizonton tova tűnő naplementét is a vízből néztük, egymásba gabalyodva, egymásra hangolódva.

A napot megkoronázva vacsoráztunk egy közeli vendéglőben, ahol a fénypont számomra a sör volt, melyet már rég nem ittam. Mivel ágyaink egyszemélyesek voltak, így ezúttal külön, de legalább klímás szobában hajtottuk álomra fejünket várva a holnapot, a jövőt.