Reggel kilenckor kezdődött Auroville művházában a jóga óra. Addigra összepakoltunk és átcuccoltunk oda. Pakolás közben tamarindfa gyümölcsét szedegettem fel a földről. Sosem ettem, megkóstoltam azonnal. Törékeny burokban van néhány mag körbe véve némi gyümölcshússal. Kinézetre, mint a földimogyoró, csak hatszor nagyobb és sima a felülete. Húsa, mint a lekvár, íze édes, kissé savanykás.

Bogi részt vett a reggeli jógában, én inkább nyomkodtam a gépem. Sajnos nem adták ide a wifi kódot, mert az csak „vendégeknek”, polgároknak van, nem az idegeneknek, mint mi, térerő meg alig volt. A jóga óra Boginak 300 rupit kóstált, de az ottlakóknak ingyen van, ugyanis Auroville polgárai saját társadalmuk jólétéhez az egymásnak adott szolgáltatásaikkal, termékeikkel járulnak hozzá. Jó pár órát töltöttünk itt. Magunkkal hozott gyümölcskosárból reggeliztünk. Ebédelni későn mentünk a városháza mellé, sajnos háromkor már zárva volt. Szét akartunk nézni mi van itt még. Elsétáltunk a fiatalok szórakozóhelyére. Olyan volt, mint Ozorán. Ötletes árnyas közösségi terek, ücsörgőhelyek, művészeti alkotások itt-ott. Azt hallottuk a művházban, hogy lesz itt valami koncert féle, de az ott lébecoló fiatalok nem erősítettek meg ebben a hitben minket.

Próbáltunk ebédet szerválni ott, ahol előző nap ettünk, de nem volt nyitva. Benéztünk egy társasház oldalában található helyre, de a szokásos ár duplájától elment az étvágyunk. Inkább ettük jó ízzel a saját kis kekszünk, gyümölcsünk. Ücsörögtünk egy nagy kövön a poros út mellett. A nap lement, csak a közúti lámpák világítottak. Úgy éreztük ez egy zárt közösség, melybe tartozni lehet, de nincs elég időnk rá, hogy turistából, idegenből, vendéggé vagy lakóvá váljunk. Eleget láttunk, holnap tovább indulunk.

Ugyanazon a helyen felállítottuk a függőágyunkat, ahol előző este. Egy kedves csávó, aki már korábban is szóba elegyedett velünk és felhívta figyelmünk vadon császkáló malacokra és tarajos sülökre, ezúttal felajánlott házában egy szúnyogmentes szobát, de illedelmesen visszautasítottam. Utólag már sajnálom, hogy nem követtük házáig, ha nem is aludni, de legalább kikérdezhettünk volna erről a helyről egy helyit.

Délelőtt még ott maradtunk, ebédeltünk egyet a városházánál és délután kettőkor megindultunk. Még hátra volt a kitűzött útvonalunk utolsó állomása, Chennai. Találtam egy UNESCO által védett helyet Chennai felé, de még 20 km-el előtte a parton. Mahábalipuram. Kisétáltunk a főútra, az Auro beach közelébe ismét és felszálltunk egy buszra, ami észak felé tartott. A jegyszedő mondta hova mennek. Mi kérdeztük, hogy Mahábalipuram, ő bólogatott vízszintesen, ahogy errefelé az igen-t jelzik hozzátéve egy „há”-t, amit még nagymamámtól tanultam igen helyett használni. Végül nem kanyarodott arra, távolról kikerülte. 100 km-t mentünk, végül Chennai külvárosában találtuk magunkat. Megvacsoráztunk, majd kerestünk egy olcsó szobát, ahol 1000-et kértek érte. Azt ígértem, hogy jó értékelést írok, hogy legyen nekik az is a Google-ben a sok rossz mellett, de nem tudtam. Elment az áram, szúnyogháló nem volt, csapkodhattuk a szúnyogokat, közben otthon maradt szeretteinkkel csevegtünk. A környéken volt egy nagy állatkert, ami a Chennai-i a látnivalók közé volt sorolva, így azt célozzuk meg holnap. Bogi ugyan nem szívleli az állatkert intézményét, de a kedvemért ellátogattunk.

Dél körül sétáltunk egy órácskát az állatkertig, melyet egy széles, 2 x 4 sávos út mentén tettünk meg. Útközben vettünk s ettünk egy dinnyét, ittunk egy cukornádlevet, vettünk pörköletlen földimogyorót, amit egy kocsiról árultak. Az állatkert egy nagy domb tövében terült el, ami elhitette a látogatóval, állatokkal, hogy nem egy nagyváros van mögötte. Az állatkert díja helyieknek olcsó, 25 rupi, külföldieknek 500. Szerencsére volt ruhatár, így letehettük táskáink. Pávák, őzikék szabadon is sétálgattak. Madarakból, majmokból, bengáli tigrisekből, krokodilokból széles felhozatal volt. Láttunk halacskákat, hüllőket, farkasokat. Két medve közül a lajhármedve (sloth bear) igazán érdekes látvány volt. Orrszarvúakat, Elefántokat, zsiráfokat csak messziről láthattunk. A nagy melegre való tekintettel elnyaltunk egy jégkrémet. Nagyon helyesen nem adják oda a csomagolással együtt a látogatóknak, akik teljes természetességgel dobálnák el minden rossz érzés nélkül. Záráskor távoztunk. Az álltkertnél álltak meg a buszok. Felszálltunk arra amelyikre ki volt írva, hogy Tirupporur, mivel az útba esik célunk felé. Onnan már nincs messze Mahábalipuram.

Kifelé tartottunk a nagyvárosból. Épülőfélben lévő magas társasházak mellett mentünk el. Méretükhöz képest minden kicsi volt körülöttük. Tirupporurban átszálltunk egy helyi buszra, ami 10 km-t vitt még délebbre, egy hosszúkás szigetre, amit híd köt össze a szárazfölddel. Megvacsoráztunk, majd kérdezgetni kezdtük a szobaárakat. Végül 700-ért találtunk egy csendes, rendes helyet egy helyi butiktulajdonos magyar nő javaslatára. Kezdődhetett a szúnyogcsapkodás miután felraktuk szúnyoghálóinkat az ablakokra, majd a kedvenc kombónk, fürdés, alvás.