Tamil Nadu fővárosa Chennai, vagy ahogy a helyiek hívják Madras a hatodik leglakottabb Indiában, viszont a világ egyik legnépesebb várostömörülése. Régóta lakott vidék, egy angol férfi jártában-keltében kőkorszaki leleteket (pattintott köveket) is talált a környéken. Az utóbbi években a Nyugatról áttelepített informatikai munkák egyik központjává vált. Sétára hívott a város.

A szebb épületek, melyek az angol impérium idejéből származnak mind használatban lévő közintézmények. Szép téglavörösek, de nem annyira hívogattak közelebb magukhoz. A mai napra inkább angol erődöt, keresztény és hindu templomokat tűztünk ki a térképen.

Az erőd felé tartva először is lementünk a tengerpartra a nagy melegben, ami közel volt hozzánk. Fejtörést okozott egy útba eső széles forgalmas, csillag alakú kereszteződésen átmenni. A forgalom folyamatosan széles medrében ömlik, mint a Gangesz. Errefelé ritka a zebra, vagy a közlekedési lámpa. A közlekedés kultúrájában a nagyobbnak van elsőbbsége vagy a sok kicsinek, akik együtt már tömeget alkotnak. Ha egy kamion, vagy buszféle előz, akkor a szembejövők jobban teszik, ha lehúzódnak amennyire csak tudnak, ha kell elhagyják a sávjukat anélkül, hogy dudálásukkal protestálnának ellene. Sávot írtam? Itt az is ritka, ha van. A megoldásuk az, hogy a bal oldalon haladnak annyi helyet használva amennyit meghagy a jobb oldaladon szembejövő tömeg, ami lehet akár néhány tehénből álló csorda is, akiket szintén a közlekedés részének tekintenek. Rájuk dudálni sem érdemes, mert elmegy a fülük mellett.

A tengervíz előtti partsáv végtelen homoktengernek tűnt, melyen igazán küzdelmes volt átjutni. A homok forró, süppedős és hosszan húzódik a város mellett. Volt egy árnyékosabb árusokkal szegélyezett sáv, egy legalább 150 méteres folyosó, ahol, ha megálltál vagy lassítottál azonnal érdeklődő fiatalok kezdtek kérdezgetni fotóra éhesen. Gyötrelmes, hosszú percek után megérkeztünk a vízhez, de színe zavaros, sárga volt a felvert homoktól, hamar odacsaptak a hullámok is. A sekély vízben a homok már kemény. Sokan voltak a parton és a víz első méterében. Ahogy ruhástól, dótimban beljebb mentem sípolni kezdtek a kis vézna tamil életmentők. Bogi odament hozzájuk, hogy hagyják abba, de nem foglalkoztak érveivel. Kiderült, hogy szerintük halálzónában vagyok, ami elég mókás volt, mert ahogy felálltam félig kint volt a testem. Ragaszkodtak a saját szabályaikhoz, sípoltak, míg felhagytam deviáns viselkedésemmel. Visszafordultunk miután már úgyis elétem célom, hogy csurom vizes legyek.

Az erőd felé sétáltunk, melyet elsőként hoztak létre az angolok, mikor Indiában megvetették lábukat. Ahogy sétáltunk a tengerparttal párhuzamosan észak felé jobb oldalunkon volt valami emlékmű, amit csak visszafelé látogattunk meg. Átsétáltunk egy hídon, ami egy eléggé szagos csatorna felett húzódott. Ezt követően mindenfelé semmittevő barnaruhás csendőr és rendőr félék ütötték az időt. Jobbunkon tengerészeti bázis húzódott, míg bal oldalon az erőd, melyet várárka árult el. Bizonyára jó védekezési forma volt az indiaiak ellen már akkor is, hiszen nem tudnak úszni. Az árok másik oldalán egy asszony épp füvet locsolt, kistestű, hosszúlábú madarak vették körbe, és zsákmányra vadásztak. Mögöttük régi épület roskadozott, aminek talán már csak a homlokzata volt meg. Az első bejáratnak tűnő helyen kordonok kerítették el a ki és bejárást a járművek számára. Továbbhajtottak minket, láthatóan ez nem csak múzeum.

A következő bejárat már a gyalogosok számára volt, kis torlódással előtte. Egy szimpatikus rendőrt megszólítottam. Kiderült, hogy jó helyen vagyunk, itt van a múzeum. Beálltunk a sorba, ami nem akart haladni. A rendőr, akivel beszéltem magától jött és szólt kollégájának, hogy átjuthassunk a torlódáson mások előtt. Utána egy beléptetési procedúra következett, amiben először egy kedves idős hölgy felírt néhány adatot rólunk egy füzetbe, majd megmotoztak, átvizsgálták táskánkat. Szerencsére trehány munkát végzett az őr és nem vette észre kedvenc gyümölcspucoló késünket. Kezdetnek ebédeltünk egyet a helyi vendéglőben, ahol volt víztisztító berendezés, így megtöltöttük palackjainkat szűrt vízzel. A múzeum bejáratánál szembesültünk a nyilvánvalóval. Nekünk drágább. Ha nem egy óránk lett volna, akkor talán bementünk volna. Maradt a szent Mária templom, ami nagyon hangulatos volt. Átadta azt az időszakot, amiért idejöttünk. Ablakain bőven áradt be a napfény. Rajtunk kívül csak egyvalaki töltötte idejét a padsorok közt. A falakon kőtáblák sorakoztak, melyeket néha figurák is díszítettek. Mementóként emlékeztek meg az angol katonákról, akiket szerettek a kaszárnyában. Találkoztunk a jelenlegi angol királyról, Károlyról készült képpel, amit még a 80’-as években lőttek róla, amikor idelátogatott.

Visszafelé benéztünk az emlékhelyre, ami két politikus zarándokhelyeként szolgált. Nem értettük miért mennek be oly sok indiai turista ezekre a helyekre. Az volt az érzésem, hogy csak imádnak zarándokolni, tiszteletüket leróni. A tengerpart menti forgalmas út járdáján haladtunk egy ideig, majd bentebbi utcákba tértünk, közben ránk esteledett. A napnyugta errefelé nagyjából mindig hasonló időben következik be, fél hétkor. A hindu templomok ekkor kezdenek csak igazán megtelni élettel. Következő célpontunk is az volt. Hívők, bráminok végezték szokásos dolgukat. Nézelődünk, pihentünk, áthatott minket a hely nyugalma. Aztán egy bazilikát látogattunk volna meg, de oda már későn értünk, zárva találtuk este kilenckor. Volt még a közelben egy hindu templom, amit érdemes volt megnézni. Ezidőtájt még javában zajlanak a puják, darshanozások. Sokan voltak körülöttem. Néztem ahogy a lelkes hívők sorra járják a templom szentélyei közül kedvenceiket. Van, ami körül köröznek néhányat, van, ami előtt földre fekszenek, miközben kezüket elől hagyva imára kulcsolják. Sokan voltak, nem sok vizet zavartam. Közben Bogi kint telefonált egyik barátjával. Tizenegyhez közeledve zárt a templom, vége lett a bulinak, elindultunk hát haza, ami egy órácskára volt csupán. Visszafelé az egyik utcasarkon egy széles fémtálon forraltak valami narancssárga italfélét. Hívogató volt. Tetszett a gondolat, hogy este a munkából hazafelé menet nem egy felest dobnak be a helyiek, hanem ezt a forró italt, mely az édes lassi nevet viseli. Hosszú sétakörünket éjfélre sikerült lezárnunk, visszaértünk szállásunkra. Ma is, ahogy mostanában egy jó sétás napon 20 km-t tettünk meg.

Utazásunk első etapját ezzel kipipáltuk, mely földet érésünktől, Kochintól tartott idáig, Chennai-ig. A nyugatiról átértünk a keleti partra, a Laksadíva tengertől a bengáli öbölig. Még két szakaszt terveztünk a maradék közel 40 napunkra. A következő szakaszban vissza szeretnénk jutni a nyugati partra, majd a parton felfelé araszolni Goa államig. Közben átverekedjük magunkat Indián újra. Mielőtt Goára érünk benézünk Andra Pradesh és Karnataka államokba. A harmadik és egyben utolsó szakaszunk vége Telengána állam fővárosa Hyderabad lesz, melyből repülünk tovább Indonéziába, azon belül is Balira, az istenek szigetére. Ehhez el kell hagyni a tengerpartot és északkelet irányba behatolni a földbe megtéve 600 km-t. A részleteket majd útközben kitaláljuk.

Következő reggel kicsekkoltunk és a vonatállomásra mentünk, ami nem volt messze. Irány Kancsipuram a Pallavák egykori fővárosa, ami mára egy zarándokhely rengeteg temploma miatt. Útközben vettünk magunkhoz némi mangót a biztonság kedvéért. A vonat lassan haladt, meleg volt, kényelmetlen alu székeken ültünk, de legalább nem volt zsúfoltság. Nem mentünk messze, talán két óra volt az út csupán. Kora délután értünk oda, tűzött a nap. A hőmérsékelt olyan, mikor otthon nyáron hőségriadót fújnak plusz néhány százalék páratartalom, ami 36 fokról 40 fokra dobja a hőérzetet. A különbség még annyi, hogy otthon ez max négy napig tart, itt pedig május végéig.

A vonatállomásról besétáltunk a városba, ebédeltünk egy könnyedet, majd szállást kerestünk. Keresés közben abból érzékeltük, hogy zarándokvárosban vagyunk, hogy megjelentek a kéregetők, akik adományokra vadásznak. Végül egy egyszerű szobát vettünk ki egy napra. Szobánkban felraktuk a szúnyoghálónkat az ablakokra, csapkodtuk a már bent lévő szúnyogokat, majd pihenésünk mellé ágyunkban édes szőlőt eszegettünk frissítő gyanánt. Adogattam Bogi szájába, mint a római korokban azokon a nagy partikon, amiket a történelemkönyvek kicenzúráznak, hogy mik zajlottak a gyümölcsevésen kívül. Aludtam 1-2 órát, míg Bogi olvasott, majd beesteledve megnéztük a két nagyobb templomot kívülről-belülről.

A templomok bejáratánál a hatalmas csúcsos, figurákkal díszített építmények (gopuramok) szemet gyönyörködtetők, ajtajainak méretei, díszítései lenyűgözők. Az elsőben nagyon szép medence volt, közepén szökőkúttal. Itt kérdeztem meg egy hindutól, ha már úgyis szóba elegyedett velünk, hogy kinek van szentelve a templom. Kiderült, hogy Parvatié, aki Shiva felesége. Ekkor értettem meg, hogy a templomot körülvevő falak tetején néhány méterenként elhelyezett állat utal arra az istenre, akinek dedikálták a templomot. Parvati hátasállata pedig a tigris. A másodikban a szentély körül olyan oszlopcsarnok volt, amit az évszázadok viharai, viszályai sem tudtak megrongálni. Miközben tettünk egy kört és csodáltuk a belső enteriőrt, addig a hívők többször elhaladtak mellettünk, körbe-körbe járták a szentélyt. Kellemes sétánkat vega vacsoránkkal zártuk, majd hazabandukoltunk apró jégkrémet eszegetve.