Az átmenet az álomvilág és a valóság közt hirtelen ért minket függőágyunkban. Amint elért a tűző nap, úgy vált egyre sürgetőbbé privát szféránk feladása. Összepakoltunk és bevonultunk az árnyékba mangót reggelizni. Nincs is jobb, mint mangóval indítani a napot, édes teherként nyomták vállam még tegnap felfelé a hegyre. Nem lehet ennél jobb gyümölcsöt találni széles a világon. Miután befejeztük, kintebb sétáltunk. Egy csendesebb részen egy banyan fa árnyékában kihúztam a függőágyat. Bogi jót aludt benne egyedül, bepótolta, ami még hiányzott számára, én addig nyomkodtam a gépem. Miután felkelt beszéltünk kicsit az otthoniakkal, majd megtömtük pocakunkat paratha-val, ami egy tészta. Ezt mártogattuk az errefelé szokásos két szószba, sambar és fehér csatni. Míg előbbit én kedvelem mert csíp, addig utóbbit Bogi kedveli, mert nem csíp. Hígságuk valahol a leves és a főzelék közt van félúton.

Délután elsétáltunk az első, legközelebb eső vízforrás felé, amit itt úgy hívnak „theertam”. Útközben egy tavat találtunk, amit egy gát tartott vissza az elszivárgástól. A gát mellett volt egy betonlépcső, ami levezetett a vízhez. Már nyakig benne voltam, amikor megált egy pár motorral és bedobták a szemetüket, amiben nagyrészt virágok voltak, de műanyagot is találtam benne miután kihalásztam és kidobtam egy kukába, ami egyébként húsz méterenként volt az út mellett. Miközben ezt a gazságot elkövették saját jövőjük ellen Bogit figyelmeztették, hogy fürödni a tóban nem megengedett, vigyázzunk. Miután kifürödtem magam tovább sétáltunk a theertam felé vezető úton. Nem sokkal a gát után kellett lefordulni jobbra, de a sarkon az őr nem engedett, mondván, hogy már késő van, közel a naplemente ideje. Visszafordultunk és egy másik, párhuzamos úton lesétáltunk, hátha mégis célunkhoz vezet. Találtunk is egy barlangba vájt szentélyfélét, ahol néhány nő ült és beszélgetett, közben egy narancssárgába öltözött szakállas férfi - kinek haja már rasztásodott - a földön ülve evett. Felettünk a sziklákból sűrű növényzet burjánzott, mellettünk a gátból kiszökő víz csordogált el a kövek között. Egy ideig ücsörögtünk ott, átvéve a hely nyugalmát, majd visszamentünk „zarándok vacsorázni” a már jól ismert helyre.

A menü ismét banánlevélen szervírozott rizs csípős sambarral, mely mellé adnak némi krumplis köretet. A végén még jön egy kör aludttej (curd milk), amit a maradék rizsedre tehetsz. Valószínű ezzel semlegesítik a csípős vacsorát. Kipróbáltam, elvégre azért vagyunk itt, de nem lett a kedvencem. Tetszett az oktató jellegű kiírás, mely az egyik oszlopra volt kiragasztva egy papírra. „Az étel Isten, ne pazarold a rizst, ne pazarold a vizet, mert értékes és kövesd a Q rendszert”. Mi a lófütty az a Q rendszer? Az a feltételezésem, hogy az étkeztetés metódusára utal. Amikor megérkezel ülj le úgy, hogy nem hagysz ki helyet és amikor végeztél, akkor ugyanazon az ajtón távozz, amin mindenki más. Többszáz zarándoktársunkkal együtt hagytuk el a termet tele pocakkal. Egy étterem előtt kihelyezett székek mellett találtam áramfelvételi lehetőséget, így ott töltöttük eszközeinket, közben nyomkodtam a gépem.

Nyugvópontunknak a banyan fás helyet választottuk. Visszamentünk oda, de pár perc nem telt bele már jöttek, hogy itt ilyesmit nem lehet. Az út mellett járdákon, padokon bezzeg aludhat a szegény zarándok, pfff. Semmi baj, elég nagy ez a vidék, megyünk még távolabb. A zarándokváros szélén, ahol már majdnem lemenetünk a térképükről találtunk egy remek lépcsősen kialakított parkot, mely körül vendégek számára épített bungallók sorakoztak, nagyrészt üresen, ott, ahol a vadmalac is túrt, de ügyet sem vetett ránk. Jót aludtunk. Örültünk a csendnek, a sötétnek. Reggel persze jöttek a kertépítők, épp valamin dolgoztak. Idővel hívtak egy szekust, akinek mondtam, hogy félóra és megyünk, nem kell aggódni. Odébb álltunk, reggeliztünk valamit, majd megindultunk táskáinkkal a gyalogszerrel is megközelíthető theertamok felé. A Google által javasolt úton haladtunk kifelé a városból, a vadregény felé. Az út lépcsővel kezdődött, amit láthatóan ritkán használnak, mindenki kocsival, mocival jár. Az út egy rapid, gravitációs szűrő mellett vitt el, ami annyit tesz, hogy homokon engedik át a vizet, hogy iható legyen. A térköves út 2 km után végül visszavezetett a műútra, ahol a terepjáró autók vitték a kényelmes zarándokokat.

Kíváncsiságom hajtott minket az első templom felé, mely elénk került. Árusok csatornájában haladtunk a tömeggel. 5 rupit kértek belépőjegyként, tulajdonképpen a darshanért (istenségszemlélés). A kis épületnek aranyozott belseje volt, tele isteneket ábrázoló figurákkal. Sorban haladtak el a zarándokok a bramin előtt, aki ajándékokat, főleg pénzt fogadott aranyozott tálcáját tartva. Viszonzásul egy tálkából fehér port kent fel a homlokokra, az enyémre is. Bogi közben kint várt a templom előtt, de nem unatkozott ő sem. Fiatal fiúk selfie igényét kellett unos-untalan visszautasítania. Amikor kijöttem és Bogival kezdtünk kifelé sétálni újra megpróbálkoztak, persze hiába. Sétáltunk tovább a lejtős úton. Végre megérkeztünk az első theertamhoz. Egy kedves családapa szólított le, beszélgettünk míg a forráshoz közeljutottunk. Elég kevés helyre akart elég sok ember bejutni, kitöltötték a rendelkezésükre álló teret, de azért haladt a sor. A zarándokok áhítattal kezdtek valamit a vízzel, mely bő sugárban folyt kifelé egy félköríves csatornából, elég alacsonyan. Néhány perc után sorra kerültem. Áhítattal feküdtem alá négykézre ereszkedve, mivel ma is a szokásos 35 fok felett lehetett. Mentünk a következő forráshoz.

Ahogy haladtunk utunkat állta egy őrállomás. Azt mondja az őr, hogy gyalog ne, vadállatok vannak. Mondom neki ne parázz, csak a theertamig megyünk. Végül tovább engedett. Hát hol lennének vadállatok azon az úton, ahol dzsippek húznak el félpercenként. Aztán nyeltem egy nagyot mikor nagy fekete képű majmokkal találkoztunk. Ijesztők méretüknél fogva. Szerencsére nem voltunk érdekesek számukra. Nem úgy az elhaladó autók utasainak, akik mind csodálkozva néztek ránk, sétáló fehérekre. Néha integettek, amit szívesen viszonzok bármikor. Az egyik visszaintegetést követően befékezett az autó, melyből kiszállt vagy 6-8 leborotvált fejű zarándok. Mosolygósan, selfiezni próbáltak velünk, de nem fértek bele a képbe, annyian voltak. Bogi ezt meg se várta, rutinosan ment tovább, mert jóideje nem hajlandó se modellt állni, se közös képet készíteni indiai férfiakkal. Az az érzése ilyenkor keresnek alkalmat a fehér nő ölelgetésére.

Egy fél órácskával később megérkeztünk. Parkoló autók, bazár sorok után jöhetett csak a forrás, melynek már több díszes kifolyója is volt. Itt is lehetett darshanozni. A kilátás pazar. Távolban magas domb, előtte a völgy, akár egy rendes dzsungel. Majmok is voltak a közelben, ők is várták az adományokat. Leültünk odébb piknikezni, miközben próbáltuk feldolgozni az idefelé ért sokkoló eseményeket. Bogi át sem öltözött fürdőruhába, hogy beállhasson a víz alá. Az indiaiak folytonos, tömeges közös kép iránti vágya rémként üldözött minket. Kerestük a választ, hogy-hogy nem ezt halljuk honfitársainktól mikor visszajönnek innen. A válasz az lehet, hogy olyan helyekre mennek, ahol főleg hippik vannak, vagyis délen Goa, északon Risikesh. Nem ugranak fejest indiaiak csilliárdájainak óceánjába. Ez az elképzelhető válasz Bogiba erőt öntött, mivel Ő oda merészkedik, ahová női társai csak ritkán. Erről diskurálva haladtunk vissza a város felé, ahol várt már minket a zarándokok vacsorája a fehérjedús rizzsel, majd kedvenc parkunk édes álmunk színhelyeként.

Lefekvés előtt még megnéztem az e-maileket. Levert a víz mikor tudatosult bennem, hogy sikerült az első repülőjegy vásárlós tranzakcióm, mellyel Balit céloztuk. Így két jegyünk volt hasonló időponttal, csak az egyik Hydrabadból, a másik Chennaiból megy. Idegesen jártam körül a lehetőségeimet, miközben Bogi erről mit sem tudva édesdeden szunyókált. Nyolckor keltünk és összepakoltunk mielőtt a kertépítők megjelennek. Boginak mondtam a jó hírt, hogy kétszer is meglátogatjuk Balit, csak át kell foglalni egy másik időpontra. Együtt örültünk a hírnek, hiszen ez legyen a legrosszabb dolog, ami velünk történik.

Utolsó prasadunk után kértem pénzt Bogitól, ugyanis Ő a pénztáros. Laddut szerettem volna venni, ami a zarándok számára a prasadam része, gömb alakú étel. Utána olvastam és kiderült, hogy az egyik legősibb indiai édesség, amit már az indus völgyi civilizáció is fogyasztott i.e 2600-ból fennmaradt leletek szerint. Különféle összetevőkből és cukorszirupból készül. Itt külön épületet szántak a zarándokok kiszolgálására, ezért tűnt fel nekem a süti. Kis méretűt kértem, kostolónak. Nem volt nagy szám, de nem is az íze a lényeg, hanem hogy ez a laddu fel volt ajánlva ezen a helyen imádott Lord Venkateswarának, aki aztán áldással együtt adta vissza követőinek. Csak ezután osztják itt ki a zarándokoknak. Még jó, hogy nem hagytuk ki.

Eztán fogtunk magunknak egy buszt és lecsorogtunk vele Tirupatiba, hogy folytathassuk utunkat. Kanyargott az út, Bogi nehezen viselte, ezért leszálltunk róla, ahogy leért a hegyről. Onnan gyalogszerrel folytattuk a vonatállomásig. Út közben vettünk egy kiló mangót, és az árnyékban benyomtuk a négy óriás, édes darabot. A héját a közelben kéregető két tehénnel etettük meg. Bogi életében először lett tehénnyálas, amikor a kezéből kikanalazták a héjakat. A vonatozás hatalmas élmény volt. Chittoor magas dombjait néztük az ajtóban ülve. Egy óra út után megérkeztünk Chittoor városába, amit az Incredible India oldal ajánlott. Miután leszálltunk néztem meg jobban azt az ajánlást. Kiderült, hogy nem magát a várost, hanem a környék természeti szépségeit ajánlják, azokat a dombokat, amiket a vonatból láttunk. Úgy döntöttünk inkább tovább megyünk a következő városba, mivel a napokban kirándultunk már eleget. Benéztünk néhány vendégházba, akik szobákat kínáltak. Érdekes mód nem voltak zuhanyzóval felszerelve, csak csappal, vödörrel meg angol WC-vel. Végül a harmadikat elfogadtuk. Itt legalább volt segg zuhany (jet), azt már használtuk korábban is zuhanyzásra. Elmentünk vacsizni nem oly messze. Emlékezetes marad a hydrebadi csirke, amit ettem. Különleges ízvilág. Ha teheted menj el egy indiai étterembe és kóstold meg. Eztán hazbattyogtunk és boldogan hajtottuk álomra fejünket ágyunkon három nap kempingezést követően.