Mysore-ban keltünk fel tágas szobánkban, melybe láthatóan egy nagyobb család is beférne, annyi volt az ágy. Természetesen minden extrát nélkülözött a hely egy lapos fali Tv-től eltekintve. Már nagyon vártam, hogy nekivágjunk és felfedezzük a környéket, ugyanis korábban, a Chennai-i múzeumban láttam először kiállítva egy innen származó ágyút, mely a Mysore-i tigris birtokában állt cirka 250 éve.

Mysore-i Tigrisnek hívták Tipu szultánt, elmesélem a történetét. Ő szó szerint utolsó körme szakadtáig harcolt az angolok ellen, India utolsó védőbástyájaként, mikor még volt rá esély, hogy eltakarítják innen őket. Amikor már mindenki elmenekült körüle, Ő akkor is az oroszlán képébe nevetett, nem adta fel. Az az ágyú, amit láttam néhány napja egy eredeti példány abból, amit még apja, Hyder Ali kezdett kifejleszteni. Tipu tovább gondolta és egy elég hatásos fegyvert készített belőle. Tehetségét, hatalmát, s a harcokat is apjától örökölte, s kapta meg. Srirangapatam itt van nem messze, ahol Tipu erődítménye állt. Meghajolok a hős előtt, aki ennyire elszánt volt céljai élérése érdekében. Látni szeretném ezt a helyet.

Délután bújtunk csak elő. Az egyik legnagyobb látványosság a városban a palota, mely az évszázadok alatt többször leégett, ugyanis fából készítették sok részét. Egyszer a villámcsapott belé, másszor egy esküvőn ütött ki tűz. Tipu is újraépíttette egyszer. Mai állapotát azért láthatjuk mert nem adták fel ezt sem oly könnyen. Végül a régenskirálynő bízott meg egy angolt, hogy az eredeti mintájára húzzon fel egyet. A magas fallal körül ölelt területre oldalsó bejáratán engedték be az embereket. A palota előtti betonlapokkal kirakott tér tágas volt, alkalmas csinnadrattás, elefántos felvonulásra, csőcselék szétverésére gyülekező sereg összehívására, de esküvőre is egyaránt. Körülötte kis kerítéssel elkerített füves gyep óriási, balra jobbra 100-100 méter. a főbejárat legalább 200 méterre volt. Kapuja innen távolról diadalívnek is beillett volna.

Kifizettük a jegyet, ami helyieknek nevetségesen olcsó, nekünk pedig kontrasztban az övékkel szokásosan drága, de otthoni viszonyokban képest egyébként nem sok. Nagyon előkelő termei voltak. Tele díszekkel, élénk színekkel, mindenféle formákkal. A kiállított portrék segítettek megeleveníteni, hogy kik jártak a környékre uralkodni. Sokszor tűnt fel a Wodeyar név. Haladtunk a tömeggel a kijelölt útvonalon teremről teremre, először a földszinten, majd az emeleten, aztán vissza le, majd ki. Az emeleten a legizgalmasabb egy három irányból fedett terasz volt, melyhez egy több soros lelátó tartozott, ami a palota előtti térre nézett. Miután kijöttünk, az egyik sarokban megbújó kisebb templomot kukkantottuk meg, majd elindultunk az épület fala mentén körbe. Nem hittünk először a szemünknek, mikor a velünk szemben lévő távoli sarokban kis szürkés-barnás élőlényeket láttunk. Kíváncsiságtól felcsigázva mentünk közelebb hozzájuk. Ketten voltak, s nem is oly picik, inkább nagyok, s ormányosok. Egy-egy lábuknál rövidpórázra voltak fogva s gondozói vigyáztak rájuk, lesték kívánságaikat. Tőlünk mangót kaptak a száraz szalmájuk mellé csemegének. Én csak odadobtam az egyik közelébe, de Bogi olyan vakmerő volt, hogy közelebb merészkedett és az állat ormányával kaparintotta meg kezéből a mezédes gyümölcsöt. Örök élmény marad, na nem a fáninak (indiában hívják egyébként hátinak). Mivel mást ebbe a napba már nem terveztünk bele, így követtük a helyi szokást és leheveredtünk a fűbe uzsonnázni, s eltelni az élménnyel.

Hatkor kizavartak mindenkit. Elsétáltunk egy étteremig, amit még idefelé a vonaton ajánlott egy asszony, aki szóba elegyedett velünk. Ettünk egy jót, majd visszasétáltunk szállásunkig. Közben azon csodálkoztunk, hogy milyen nagy tereken fekszenek el itt az utak Karnataka államban. Szélesek, nem spórolnak, valamint nem szemetesek az utcák úgy, mint Tamil Naduban.

Következő nap kicsekkoltunk s iránytűnket Tipu szultán főhadiszállása felé irányítottuk, Srirangapatamba, ami egy 20 percecskére van. Azt terveztük, hogy onnan még ma visszajövünk ide, hogy este felkapjon minket a vonat, ami aztán elvisz a tengerhez, röpke 8 óra alatt 200 km-en át, át a nyugati Ghat hegységrendszeren, át a dzsungelen Mangaluruba, hogy aztán folytathassuk utunk a parton haladva felfelé egészen Goa államig.

Sétáltunk a vonatállomásra cuccainkkal, egy-egy hátizsákkal, ami akkor volt igazán nehéz, ha gyümölcsöket és annyi vizet vittünk magunkkal amennyit elbírtunk. A jegyértékesítő nem javasolta, hogy most vegyünk jegyet a hosszú útra valamiért, sőt azt se, hogy Srirangapatamba vonattal menjünk, mert addig még van 1 óra. Menjünk inkább busszal. Míg előbbit nem erőltettem, úgy utóbbit nem engedtem el, vonatozni jobban szeretünk. Bemangóztunk míg vártuk a vonatot, majd letettük cuccainkat egy arra kijelölt megőrzőben. Csak értékeinket vittük magunkkal, meg vizet.

Húsz perc alatt ott voltunk a Kavéri folyó partján, Tipu szultán erődjének területén, ahol a Mysore-i tigris utolsó körmének szakadtáig harcolt az angolok ellen, akik végül megölték negyedik háborújuk alkalmával. Nagy túlerővel – 60.000 ember a 35.000 mysore-i katonával szemben – és némi kenőpénzzel, de csak sikerült végezni vele. Az első helyszín, ami elénk került egy palota megmaradt romjai voltak. Már csak az alapjai látszódtak. Falaknak szinte nyoma sem volt. Kiírások híján nehéz volt elképzelni a pompát, mellyel berendezették régen az épületet. Talán nem is volt, hiszen ez katonai helyszín, melynek fontosságáról csak egy fegyveres katonanő jelenléte tanúskodott. Következő megállónk, ahogy sétáltunk tovább a poros úton a folyó partja volt 100 méterrel odébb, melyhez egy kis hídon át jutottunk.

Hosszan ámultunk a nagyjából 50 méter széles folyó látványán, melynek vize gyors, cserébe sekély, partja hosszan lépcsőkkel borított, aminek napsütötte meleg köve alkalmas az ücsörgésre. Le is ültünk, hogy lábunkat megáztassuk, csendben csodálhassuk az időtlen táj nyújtotta békét, melybe a körülöttünk keringő emberek zaja csak kissé zavart bele. A víz másik oldalán dzsungel, később kiderült számomra, onnan támadtak az angolok. Nehéz szívvel, de folytattuk utunkat, hiszen 39 fokban nem a történelemben való vájkálás, mindinkább a vizeskedés számunkra kedvesebb időtöltés. Visszasétáltunk a kis hídon és elfordultunk balra, a folyó folyásának irányba. A térkép jelezte, hogy a parttal párhozamosan haladva az úton lesznek még érdekes helyszínek. Végig az erőd fala mellett haladtunk, mely mára már inkább egy jó magas töltésnek tűnt, lebontotta, s visszafoglalta a természet.

A következő látnivaló, mely megszakította a falat egy „Watergate”-nek nevezett boltíves átjáró volt. Akkoriban biztos vasalatok védték az illetéktelenektől az átjárást rajta, mára csak a kő maradt. Átsétáltunk alatta, de semmi érdekes nem volt mögötte, csak a folyó néhány méterre lentebb folyt tova. Visszasétáltunk a kapun és folytattuk utunkat balra fordulva. Nem sokkal odébb következett a mélyen tisztelt, nagyra becsült Tipu halálnak helyszíne. Egy kőlábnyom jelezte a pontot melyre a rohamot vezető angol parancsnok mutatott, mikor is úgy utasította katonáit, hogy jegyezzék fel, jelöljék meg, hogy ezen a helyen halt meg a hős katona, a szultán, aki akkor sem adta fel, amikor körülötte már mindenki elszelelt. A következő részben a Mysore-i tigris könnyeket fakasztó történetét fogom elmesélni.