Kezdésnek következzék itt egy rövid történelem lecke Tipu szultán szabadságharcáról melyet a szabad Indiáért vívott.

Az angolok és a Mysore-i szultánság közti háborúk három évtizeden át zajlottak, négy háborún át a 18. század végén. Részt vett benne minden szomszéd. Sajnos ahelyett, hogy összefogtak volna az angolok ellen, inkább próbálták a saját javukra fordítani az idegenek barátságát szomszédaikkal szemben. Ilyen szomszédokat kívánunk az ellenségeinknek is, nem? Név szerint ők voltak a Maratha Birodalom és a Hyderabadi Királyság északon, a Travancore-i királyság délen, és a kelet indiai társaság kormányzóságai pedig már integettek keletről és nyugatról. Nyugatról a Bombay-i angolok, keletről a Madrasi angolok (mai nevén Chennai). Hyder Ali és utóda fia, Tipu minden irányban vívta háborúikat hol több, hol kevesebb sikerrel. Az első háború azzal ért véget, hogy visszazavarták Madrasig az angolokat, akik fülüket farkukat behúzva fehér zászlót lengetve békét kértek, míg az utolsó háború végül Hyder Ali és Tipu házának megdöntéséhez vezetett, ugyanis az apa a másodikban 1784-ben, fia pedig a negyedikben, 1799-ben elesett. Mindkettő hősi halált halt, az utód pedig száműzetésbe került.

Az utolsó háború utolsó csatájában különösen érdekes, hogy a jelenet meg volt rendezve. Az angolok lefizették Tipu parancsnokait, mivel biztosra akartak menni a győzelmet illetően, hiszen már a sokadik csatában ment az adok-kapok s ezt az arcátlanságot nem tűrhették tovább. Hiába ölték meg apját a második háborúban és verték el a harmadikban Tiput ő mégis konokul ragaszkodott apjának tett ígéretéhez, vagyis ki kell füstölni a nyomorult elnyomó angolját. Területe felének elvesztése, óriási hadisarc megfizetése és más mínuszok után újra felszívta magát és hat évvel később megint húzkodni kezdte a mysore-i tigris az angol oroszlán bajszát. Szóval az angolok ezúttal biztosan le akarták csapni a betyár fejét. Lepaktáltak Tipu szomszédjaival, egyetlen szövetségesével, a franciákkal és még a parancsnokait is lefizették, hogy a döntő percben hagyják magára.

Rád hagyom most ezt az érzést, merülj el benne. Ostromolják erődödet, vastag fal mögül lövöd ágyúkkal, többedmagaddal a lóval, karddal, puskával felszerelt feléd rohanó angolokat, akik közt még a szomszédok is ott vannak. Embereid otthagynak, menekülnek, magadra maradtál. Az oroszlánt felbőszítetted, aki már itt van és alig várja, hogy keresztbe lenyeljen. Mivel töltenéd az utolsó perceid, mire használnád az utolsó leheleted? Izmod, inad, mely még feszül, s ellazul gyors egymásután, szíved, mely még dobog, életed során mire használtad eddig, s mire már ezután? Egyszerű katonából felküzdött dicső, hős atyádnak, ki elkezdte ezt a háborút, akivel vállt-vállnak vetve harcoltál, s ígéretet tettél, nem hagyod magad. Te megtartanád-e, ha a halál árnyékában jársz is? Ne felejtsd ki az érzésből, hogy nem akárki vagy, Te vagy a rettegett MYSORE-i TIGRIS.

Libabőrös vagyok, mikor belegondolok Tipu mit tett akkor 1799-ben, ott, ahol én is állok épp. Hangosan üvöltözik, s káromkodik, miközben folyamatosan jár a keze, lába. Ösztönösen cselekszik, begyakorolt mozdulatok már ezek. Több ágyút is kezel egyszerre, tölti, süti őket egymás után. Lövi azt, akit csak ér, hullottak is bizonyára bőven a másik oldalon, de 60.000 ezer ember az egy ellen? Ehhez már nem ágyú, inkább atombomba kéne legalább. Mérges az embereire, akik menekülőre fogták, főleg a parancsnokokra, akik kiadták a visszavonulást. Egy másodpercig se áll meg, nem habozik, teszi, amit tennie kell, amire született, amit megígért, ami éltette. Ekkor hirtelen a közel ért had puskagolyózáporából - mely már csak őt veszi célba – egy lövedék eltalálja, hanyatt esik tőle, s már nem képes másra, csak nézni az eget, s egy utolsót szólni élőként a holtakhoz. - Bocsáss meg Apám, hogy elbuktam. – Szájával már csak tátogni tudta, mert ereje elfogyott, s teste végleg feladta a küzdelmet.

Halálának eredménye az lett, hogy Mysore területeit felosztották egymás közt a szomszédok, csak egy városnyi területe maradt plusz a mellette fekvő Shrirangapatam - az erőd, ahol éppen vagyunk. Mysore kis magját visszaadták a Wodeyar dinasztiának, akik már korábban is itt királykodtak. III. Maharaja Krishnaraja Wodeyar indiai herceg folytathatta az uralkodók sorozatát egészen az angolok elhúzásáig, 1947-ig, amikor is csatlakozott az egyesülő Indiához. Tipu volt India utolsó védőbástyája. Elestét követően a kelet-indiai Társaság átvette angol anyaországi hátszéllel az irányítást az Indiai szubkontinensen. Ezzel a jelentős momentummal kezdetét vehette a XIX. század, amikor az angoloknak már csak az afgánok, a szikhek és a burmaiak ellenállását kellett leküzdeniük, hogy teljes dél-Ázsiára terjeszthessék ki végül befolyásukat.

Turisták körülöttünk közben leveszik papucsukat az út mentén, s besétálnak az alacsony kerítéssel körbevett egyszerű emléktábla mellé s felénk néznek mert épp fotózza őket valaki. Megörökítik, hogy itt is voltak s haladnak tovább mosolyogva. Ez is megvolt, milyen jó, nem? De! Az én lábam földbe gyökerezett s néztem arra amerre Tipu is 224 éve, a töltésen túl a dzsungelre, a Kavéri folyó felé, amit utoljára látott életében. Eszeveszett egy eszméletlen ez a történelem, nem? Hátborzongató.

Közeledtünk a terület sarkához. Az út elkanyarodott jobbra miközben egy poros járás vezetett lejtősen lefelé. Egy régi tábla jelezte, hogy valami börtönféle található még erre. Egy kicsit haboztam, mivel nem tűnt annyira látogatott helyszínnek. Volt néhány méterre egy szentély, de körbe már csak a dzsindzsa. Bogi nem jött, inkább megvárt. Milyen jól tette. Elhaladtam a szentély mellett és átléptem egy kis idekanyarodó folyó erecskét. Néhány méterrel odébb már felém magasodott az erőd fala, mentem hát annak mentén. Néhány tíz méter után fel lehetett kanyarodni rá, mikor is hirtelen bal oldalamon egy kígyó kezdett méregetni. Nem volt az a pici sikló féle, de nem is volta az az anakonda méretű. Szerencsére úgy ítélte meg, hogy nem mérges rám, nem fitogtatja erejét rajtam, aminek nagyon örültem. Libbentem is tovább, ahogy a másodperc törtrésze engedte számomra felfogni mi történik és reagálni rá egy gyors ugrással az ellenkező irányba, felfelé a meredekké váló fali földúton. Elváltak útjaink egy időre, remélem visszafelé nem találkozom vele. Olyan volt mintha pont abból az irányból jött amerre én tartok épp. Kezdtem izzadni, mi lesz még itt.

A börtön egyszerű megoldás volt. Két oldalról mélyülő bejáratokkal, s vaskapuval. Elindultam a kapu felé, mely csupán néhány méter lejtőt jelentett. Még el sem indultam lefelé, már valami gyenge nyávogásfélét hallottam. A lejtő alján lévő kapu, délután lévén, már némi sötétségbe burkolózott. Kapcsoltam világítást a telefonomon, hogy jobban lássak. Ahogy óvatosan közeledtem a kapu felé kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy egy macska fekszik magatehetetlenül magára hagyva, Csak nyávogni volt képes, azt is elég gyengén. Önkéntelenül is összekötöttem a két eseményt. Szegény kis rozsdaszínű, fiatal cicamica. Néztem egy darabig, próbáltam megitatni, de nem izgatta annyira a dolog, máson stresszelt. Körbenéztem az egyterű, boltíves, föld alatti zárkatérben. Elképzeltem, ahogy itt senyvednek az angol fogjok is hosszú időn át, majd felsétáltam még a fal tetejére, az erőd sarkára tulajdonképpen. Integettem Boginak a távolba, majd megindultam vissza a kismacskával együtt, akit marjánál fogva elvittem a szentélyig s leraktam a ráccsal körbezárt szentélybe, biztonságos távolságra a környéken randalírozó kutyáktól. Sétáltunk tovább az úton, miközben beszámoltam Boglárkámnak mi történt velem míg nem láttuk egymást. Jobb kézre egy mecset következett A bejáratnál katonák álltak. Nem tudtuk szabad-e bemenni, kérdeztük is tőlük. Ők válaszoltak valamit, amire azt hittem maszkot kell felvenni, de csak annyit ismételgettek, hogy „mosk”, vagyis mecset, ami jó, tehát nincs senkinek ellenvetése, bemehetünk? Sajnos az épület belső terét zárva tartották, így rövid nézelődés után kifordultunk. Hátunk mögött a mecsettel haladtunk tovább, így az erőd kapuján mentünk át, melybe a fal csatlakozott onnan, ahonnan jöttünk korábban. A térkép a nem túl távolban egy nyári rezidenciát jelzett. Poros, földes út következett, ahol eleinte tesz-vesz emberek nyüzsögtek, majd elcsendesedett a vidék. Balra bácsi kecskét legeltetett egy mezőn, jobbunkon füvön kártyázó srácok. Mondták, hogy nem itt a bejárat. Bogi tétovázott, de csak bíztattam, hogy nem baj az, ha nem itt van, menjünk csak tovább. Nekünk az is bejárat, ami másnak nem. Egy vaskerítésbe botlottunk hamar. Bogi már készült beugrani, mikor nagy zajjal csörömpölve hangosan üvöltözve jött felénk egy csapat férfi, s ment is tovább a kerítés belső oldala mentén, fáklyákkal felszerelve. Biztos elkergettek valamit, amivel én is találkoztam nem is oly rég. Megvártuk míg elmennek, aztán beugrottunk. A rezidencián található egyetlen épületet nem láttuk belülről, mert jegyet szedtek. Külsőleg sem hagyott maradandó emléket, habár nem hétköznapi látványt nyújtott. Négyzetes alapú egyszintes épület, mely faragott faoszlopokkal van körbe véve. Egyébként is indiai turisták tömkelege tűnt bezsúfolódni egy kis viskóba, melybe ahogy áramlottak befelé, a szomszéd ajtón úgy áramlottak kifelé. A rezidencia kertje viszont szép tágas volt. A Google Lens appjának segítségével próbáltam azonosítani néhány növényt, s próbáltam szedni némi tamarindot, de már vége volt a szezonnak, nem találtam egészségeset.

Kimentük a bejáraton, ahol egy tuk-tuk-os próbált felszedni minket utasnak s azt mondta esőre áll. Eredeti szöveg, de mi a lábainkat szeretjük használni, Nem vagyunk lusta indiaiak, akik mindenhova kereket meg üzemanyagot használnak az eljutáshoz, ami száz méternél messzebb van. Mi inkább megújuló energiát töltöttünk magunkba a közeli üresen tátongó étteremben, majd lábainkat irányba állítva visszasétáltunk ugyanazon az úton, amin jöttünk. A vonatállomást céloztuk meg eredetileg, de csak a Kavéri folyó partjáig jutottunk. Nem siettük. Ott ment el előttünk a folyót átívelő hídon jókora késéssel a vonat. Sietség helyett inkább a sekély, meleg vízből néztük a naplementét, s élveztük a hely nyújtotta atmoszférát, s néztük a vízben felállított apró kő- és rézszobrocskákat. Miután lement a nap - szokásosan fél hét körül – nehéz szívvel, de nekilódultunk, hogy a hetes vonatot azért elérjük a Srirangapatami állomáson.

Rövid, húsz perces utat követőn visszaértünk Mysoreba. El akartunk jutni a tengerhez Mangaloreba, amihez kinéztünk egy esti vonatot. Volt némi félreértés a pénztárnál a jeggyel kapcsolatban. A vonat már elindult – jó messziről, hiszen ezek több napig mennek egy irányba - és így már nem tud helyjegyet adni. Gondoltam sebaj, olyan ez, mint egy árkád játék, próbálkoztam egy másik pénztárosnál. Szerencsére ő megoldotta a problémát és kaptunk jegyet tőle. Kivettük cuccaink a megőrzőből, leültünk, s múlattuk az időt. Tizenegy felé végre megjött – kis késéssel – mozdonyunk, melyhez végtelen hosszan tartoztak szerelvények, hogy nem is látod a végét. Az eddig ácsorgó, nyugodt várakozó tömeg elkezdett felnyomulni, nyomukban mi is. Még felszállás előtt titkon dobott velem egy szelfit a mögöttem álló rendőrkisasszony, amit észrevettem és odafordultam mosolyogva, majd elindult velünk a vonat. Nem értettük még pontosan, hogy megy itt az alvó kocsikban a helyfoglalás, de egy csávó mondta, hogy az a két plusz hozzá tartozik, végül ideadta többször elismételtetve velem mit kell mondani az ellenőrnek, ha jön. Gyorsan ejtettünk egy fogmosást, s fáradtan mély alvásba próbáltunk szenderülni ketten egy vékony szivacsos, 80 cm széles padon. Reggel Bogi már hatkor kimászott mellőlem, s a nyitott, de rácsos ablakból tátott szájjal vizslatta a dzsungelt közelről, ahogy a vonat lassan haladt át a nyugati Ghat hegységrendszeren egészen a partig, ahonnan majd folytatja nélkülünk útját északnyugatnak a part mentén. Én csak később, nyolckor keltem fel. Míg reggeli kómámból keveredtem ki épp, drága Boglárkám izgatottan próbálta átadni az élményt, mit jelentett számára a dzsungel legvadabb részébe hajnalban belekukkantani. Kilencre befutottunk Mangaluruba. Elsétáltunk a partra, ahol egy kikötőcskét találtunk. Vettünk jegyet s felszálltunk egy hajóra, ami épp indulni készült, s hamar átvitt minket a szemben lévő, part mentén hosszan elterülő homokszigetre. A hajón furcsán sok volt a tetőtöl talpig feketébe csavart asszony. Házak közt hol balra, hol jobbra fordulva végül elértük a Laksadíva tengert, nem is messze onnan, ahol először beletettük lábunk, Kochinban, mikor két hónapja megérkeztünk az országba.

Nyomulós indiai fiatalok persze itt sem hagytak minket nyugodtan fürdeni, de ezt már nem is részletezem, inkább visszaindultunk, és úgy határoztunk, hogy megyünk Goára, ahol elfogynak a bennszülöttek és felhígul hippikkel a környék. Hagyjuk a közbenső részt. Egy buszos öböl környékén még ettünk pirított tésztát, amit felturbóztunk néhány előtte vásárolt zöldséggel. Melegünk volt az asztalnál. Odakint a szokásos 39 fok, árnyékban sem kevesebb. Nem ment a légkeverő. Megettem az enyém, majd Bogiét belapátoltuk az ételhordónkba, hogy minél hamarabb kimeneküljünk a tűző napra, ahol legalább jár a levegő. Ahogy haladtunk el az utcán a vonatállomás felé látni véltem, hogy itt-ott mentek aggregátorok. Gondok lehetnek az áramellátással. Nem mindenhol magától értetődő az állandó, feszültségvédett áramellátás, cserébe olcsó az üzemanyag. Megjegyzem az oroszoknak van Kochin környékén olajfinomítójuk, ahonnan Európa is kapja legjobb tudomásom szerint az orosz konfliktus óta. Megköröztetik, de akkor is öreg kontinens pöfögi el nagyrészt.

Jegyvásárlás előtt még próbáltam Goa előtt beiktatni ajánlott látványosságokat, mint egy szent Margit sziget. Rábólintott drága útitársam, ki társam a kalandban, így Udupi-ig kértük jegyünk. Jött is a várt mozdony a hármas vágányon sok-sok vagány vagonnal mögötte. A jegyellenőr eljutott végül hozzánk is, s mondta, hogy a jegyünk nem helyfoglalt, hanem foglalatlan (unreserved), azoknak külön kocsikat húznak hátul, oda menjünk. Azt kérte, hogy a következő megállón szálljunk szépen át, mert nincs a kettő közt ajtós kapcsolat. Ha nem is a következőn, de az azt követőn engedett már a belső hangunk megtenni azt, amitől előre irtóztunk. Jaj, mi vár ott majd minket. Kitalálod? Igen, így van, zsúfoltság. Szerencsére a nyitott ajtóban volt még hely a földön, leülhettünk csomagjainkkal. Végül is nem álltunk meg tovább turistáskodni, pedig az Incredible India oldala nagyon javasolta. Úgy döntöttünk gyerünk Gokarnára, ami már majdnem Goa, de még Karnataka állam. DávidOM nagyon javasolta, hiszen a 2020-as covid márciusi kirobbanása előtt közvetlenül itt töltött el pár hetet Kamala Kaftan kisasszonnyal februárban. Azt is elmondta, hol szállt meg érkezésekor egy napra, így pontos célunk volt, már csak el kellett jutni az állomástól a városig, ami sétával csak hosszú szenvedés árán lett volna kivitelezhető, úgy, hogy épp beesteledett és nehéz csomagjainkkal már így is nehéz szakaszon voltunk túl. A főúton közlekedő buszokra számítottunk egyébként, semmiképp sem gyaloglásra. Egy tuk-tukos jött utánunk és próbált egyezkedni velünk. Háromszáz rúpiás ajánlatát lealkudtuk kettőre, megsajnáltam, nehogy utas nélkül kelljen visszamennie a városba, ami kb. 10 km. Akkor inkább vigyél el. A szállás rendben volt, viszonylag (a mi mértékünkkel mérve). Legalább csend honolt körülöttünk. Nem vártunk sokat egy olcsó 700 rupis szállástól. Ezúttal is jöhetett kedvenc kombónk...egy alapos fogmosás, egy frissítő fürdés, és végül egy jól megérdemelt puha ágyban alvás ezután a hosszabb etap után.