Az Arunachala hegye mellett keltünk bár szobánk olcsó lévén pont az ellenkező irányba nézett, dél felé, a tenger felé, ami sok száz kilométerre van. Nyitott ablakunkon gond nélkül elért minket az „Allah ahbar”. Nagyon hangosan hívták már hajnalban a muszlimok imára testvéreiket. Mintha csak álmodtuk volna, ki se nyitottuk szemünket, nem éreztünk késztetést, megvártuk míg abbahagyják.

Izgatottan néztünk szembe a nappal, végre szétnézhetünk azon a helyen, amiről már évekkel ezelőtt is hallottunk, de nem tudtuk mi a jelentősége, csak annyit, zarándokhely. Térképen kiszemeltük magunknak a legnagyobb templomot. Nem volt messze, pár perc séta. Szobánkban még csaptunk egy pompás reggelit szokásos gyümölcs szelekciónkból és megindultunk templomnézésre. Odafelé megvettem első dótimat egy utcai árustól, hozzá egy sálat, Narancs színűt választottam, mivel az a zarándokok színe. Dóti az itteni férfiak tradícionális nadrágja. Vékony, színes pamutlepedő, amit sokféleképp csavarhatsz magad köré. Bogit is feldíszítettük egy pár bokalánccal. A templom környezetében kéregetők egyre nagyobb számban fordultak elő számítva a zarándokok adományaira. Semmiképp se ajánlom, hogy sajnáld őket. Ez egy szakma, akárcsak a többi. Sajnálod a fodrászt, aki munkáját végzi? Kéregetőnél többen talán csak árusok vannak a templom bejáratánál. Ők főleg a templomba betérő hívő had számára kínálnak olyan termékeket, melyeket felajánlhatnak isteneiknek. Virágfüzérek, virágszirmok, kókusz, égetni való olaj, mécses. A templom bejáratánál egy tehén is várja a felajánlásokat, főleg ételt. Meg is kapja a zarándokoktól, hiszen különleges, kiemelt állat errefelé. A templom nagy területen fekszik. Négy bejárata van, minden bejáratánál egy gopuram, ami az a mindenféle alakokkal díszített csúcsos építmény. Itt ez nagyon magasra sikerült, talán 5 emelet is megvan. Majmok használták játszótérnek, rohangáltak rajta keresztbe-kasba. Papucsunkat a templomon kívül kell hagyni a tradíció szerint, gondolom tisztátalannak számít, ezután már beléphetünk kapuján. Belépés előtt még néhány kéz kér, néhány kéz adni akar virágfüzért. Templomkomplexum lévén több szentély is található benne, egy merítkező medence, mosdók, szűrt víz és egy épület, amiben nappal folyamatos prasadot tartanak. Ez utóbbi felfedezésének nagyon örültünk, nemsokára elmondom miért. Miután beléptünk ámultunk és bámultunk. Jobb kézre az első nagy teremhez néhány lépcsőfokon kellett felsétálni, melyet kőelefántok díszítettek két oldalt. Oszlopcsarnok volt, melyben az oszlopok domborművekkel voltak tele. Alakokat ábrázoltak mindenféle mozdulatban. Itt-ott bulikellékeknek látszó tárgyak feküdtek, várták a fesztivált, az utcán vonulást. Sétálgattunk benne, átjárt minket nyugalma. Emberek itt-ott fekszenek, van, aki meditáló pózban helyezkedett el. Oldalához közel sétálva a besütő nap megvilágítja környezetét, melyben mindenféle régi időkből maradt szobrokat állítottak ki. Ganesha-t felismerem, de a többit nem. Keveset tudok róluk. Ki ez a sokfejű sok kezű alak, aki páván ül?

A csarnokot elhagyva megsimogattuk a kőelefánt buksiját a lefelé vezető lépcsőknél. Előttünk építmények, szentélyek, melyek teteje hasonlatos a gopuramhoz, csak kisebbek és színesek a szobrok. A csarnokot követő épületben kapott helyet egy képekkel, leírásokkal ellátott Maharsi emlékhely. Ramana Maharsi tamil, indiai modern kori bölcs volt, XX. század első felében élt. Az önvalót kutatta. Követői lettek, ők tették a világ előtt híressé. Nagy tiszteletnek örvend, itt élte le életét. Sétálunk tovább. A templomkert talaja nagy, sima kövekből áll, melyet a tűző nap melegen tart, hevít, olyannyira, hogy az már kényelmetlen a mezítelen lábnak. Ennek elkerülése érdekében fehérre festettek egy sávot, mellette pedig, durva anyagú, 1 m szélességű szőnyeget terítettek le, hogy a hívő hindu fájdalom nélkül követhesse elei tradícióját. Templomba megy, hogy kérjen valami számára fontosat, vagy megköszönje azt, amit már esetleg megkapott, de az is lehet, hogy csak megszokásból csinálja. Mi is haladtunk velük együtt a templomkertből egyre bentebb. Miután még egy kaput kereszteztünk hosszú aranyozott fémoszlop volt velünk szemben, azelőtt pedig egy kőből faragott tehén, mely az előttünk álló épületre néz. A következő kapu előtt egy bódéból pénzt kértek a tovább haladásért, amit szívesen kifizettünk. Csupán 50 rupi volt fejenként. Innen fémkerítések közé kerültünk, mely egy ember szélesre szűkült idővel. Vezetett minket befelé.

Voltak előttünk mások is, így lelassult haladásunk, volt időnk szemlélődni. Körben domborműves oszlopok a korábban látottakhoz hasonlóan. Néhány lépcsőfokkal közben feljebb kellett lépnünk ahogy haladtunk. A lépcső bal és jobb oldalán utunkat mécsesek szegélyezték. Néhány asszony újra gyújtásukkal foglalatoskodott. A mécseseket kapukhoz hasonlatosnak alkották. Sok-sok tálkából álltak, melyek olajjal vannak töltve és kilóg belőlük az égő kanóc. Sorunk egy újabb ajtón ment keresztül, mely gazdag, fénylő fémdíszítést kapott. Bal és jobb oldalán kőből faragott fekete színű négy kezű figurák, akiket dótival ruháztak fel. Hová tartunk? Bogi nem bírta tovább az egyre szűkülő kereteket és kilépett egy arra alkalmas helyen. Engem hajtott a kíváncsiság, ezért beléptem azon az ajtón. Kordonokkal elválasztva úgy irányítják a sort, hogy a tömeg jobbról balra elmehessen a tőlem 4-5 méterre eső ajtó előtt, ami már egy kis, 2 négyzetméteres terembe vezet. A kis terem és köztem, középen egy kisebb faragott tehén feküdt virágfüzérrel a nyakán. A kordonok balról, jobbról körül zárták. A visszafelé jövő emberek simogatják. Az ajtó előtt ált egy brahmin és osztogatott valamit, kinek a kezébe kinek a homlokára, míg a másik a kis teremben tevékenykedett. Lassan haladtam hindu társaimmal, akik kezében ajándékok voltak, virág kis műanyagzacskóban vagy pénz. Ahogy közel értek az ajtóhoz nyakukat nyújtogatva néztek befelé kezüket imára kulcsolták hozzá. A bráhminok mormoltak folyamatosan és végezték a szertartást, az adomány bemutatását. Az érkezők az ajándékokat egy fémtálcára tették, amit a brahmin aztán megmutatott az istent ábrázoló fekete színű szobornak (murti), aki már így is tele volt virágfüzérekkel aggatva. Az ajándékot odaadta neki, vagyis lerakta azt a murti lába elé. A másik bráhmin kezét egy szürkés porba dugta és jelet rajzolt az ajándékot adó homlokára, aki eddig izgatottan nézte az eseményt, remélve, hogy tetszik majd az ajándék. Nálam nem volt efféle kéznél, de abból a porból én is kértem a homlokomra, hogy elbüszkélkedjek Boginak vele.

Utóbb utána olvastam, hogy darshanon vettem részt, ami azt jelenti istenségszemlélés, arra fizettünk be. Kintebb megtaláltuk egymást Bogival. Ahogy sétálgattunk elirigyeltük a kis levéltálkákból eszegető emberektől az ételt. Volt is ott egy nagyobb bódé, ahonnan valószínűnek találtuk, hogy származik. Kértek valami jegyfélét cserébe. Kipróbáltuk jó-e az, amit kaptunk a darshanozáskor ééés igen. Kaptunk a blokkért cserébe két pici tálka rizses ételt. Ez lehet a prasad, vagyis az étel, amit azoknak főznek, akik dícséretet, hálát adtak valamely Istennek. Sétálgattunk össze-vissza, néztük ahogy másol is hódolatukat fejezték ki murtiknak azzal, hogy lefeküdtek előre tett kézzel a földre, vagy magasra emelték a kezüket imára kulcsolva előttük. Volt, ahol a murtit körbe-körbe sétálták vagy az előtte lévő lángot magukra legyezték (háromszor), töltekezve annak energiáival, de a kedvencem Ganesha előtt történik. Keresztbe teszik karjaikat, mint a múmiák, lehajtják fejüket és háromszor kicsit guggolnak. Jó látni, hogy a vallás a tradíciókban ennyire élő. Megtapasztalhatjuk jelenünkben azt, amit ők már évezredek óta végeznek. Olyan, mint egy időutazás vissza-vissza, mennyire is vissza? Érdemes lenne utánajárni.

A templomkertben töltöttünk szűrt vizet üres fémpalackunkba, valamint a bejárathoz közel sikerült belefutnunk még egy sorba. Határozottan haladtunk ismét kordonok között, rosszat nem jelenthetett. Egy srác, aki láthatóan felelt a rendért, elém állt, s kérdezte tudom-e mi ez. Mondtam határozottan, hogy igen, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt mi van a sor végén. Dávidtól volt tudomásom, hogy az ételosztás, a prasad jellemző errefelé. Gondoltam háta szerencsénk lesz. A srác mondja, hogy ez ingyen étel lesz. Te bemennél? Én pontosan ezért jöttem, nekem ez be volt ígérve. Magamban gondoltam: eressz engem, el az utamból. Odébb is állt a srác látva határozottságom. Előttünk álló épület oldalán kézmosásra volt lehetőség. Itt ezt még fontosabb megejteni, mint otthon, hiszen a kezed az evőeszközöd. Bementünk a terembe, ahol 6-8 sorban pléh asztalok voltak végig rakva, két oldalukon pléh padokkal. Sorban kellett leülnünk, nem maradhatott ki egy hely sem. Velünk szemben lévő asztaloknál már falatoztak. Az asztalon egy banánlevél és egy fémpohárban víz várt. Jött rá a rizs, amit öntet követett, kétféle is. Volt lehetőség repetára. Boginak kicsit csípett, de azért gyűrte befelé derekasan. Aki végezett az felébe hajtotta a banán levelet és ott hagyta, mi is így tettünk. Később egy másik városban másik prasadnál, azt mondták a félbehajtás annak a jele, hogy ízlett. Teli pocakkal léptünk ki a kapun. Egy ilyen vacsora után furcsán néztünk a kéregetőkre. Miért csinálják, ha nem ételért?

Jó így távozni a templomból, tele jó energiákkal, tele pocakkal. Sétáltunk távolabb Maharsi ashramjába, amit hívei építettek. Körbe néztünk, kicsit leültünk Maharsi szobrával szemben átvenni a légkörből egy keveset. Bal oldalt a férfiak ültek, jobb oldalt a hölgyek. Visszafelé Boginak választottunk egy szép nadrágot és egy felsőt, amik Kasmír államból jöttek, egyedi tervezésű darabok az eladó állítása szerint. Leszállt az éj, hazafelé tartottunk. Gyümölcsös reggelinkről gondoskodván egy kis, 2 kilós dinnyét vettünk magunkhoz 20 rupiért. Otthon utána olvastam, hogyan is kell itt a zarándoklást végezni. Neve Giri pradakshina, vagy másnéven girivalam. Giri = hegy; Valam = körbejárás. Vagyis körbe kell sétálni a hegyet, ami 14 km és ha igazán true vagy papucsot sem használsz, mert Sivával való kapcsolódás a lényeg. Korán javasolják az indulást, amit mi szívesen megfogadunk, hiszen akkor még nem meleg a talaj. Elhatároztuk hát, hogy körbe sétáljuk, hamar kelünk, négykor indulunk.

Érdemes megismerkedni az isteni pantheon főszereplőjével, mivel mindenhol Ő bele fut az ember. A templomok nagyrészt előtte tisztelegnek. Ő Siva, az egyik legfőbb isten. Nevének jelentése kegyes, üdvözítő, de állandó mellékneve a pusztító. Lakhelye a Kailásza hegy a Himalájában, teste maga az Arunachala. Hajfonataiból ered a Gangesz. A tánc uraként ő teremtette a világot és tartja fenn azt. Ha elfárad, akkor az univerzumunk visszahull a káoszba. Nagy meditáló, aszkéta és tanító. Férfi nemzőerejének szimbólumát a lingamot nagy tisztelet övezi, mindenfelé látni. Négy vagy annál több karral ábrázolják. Felesége Parvati, két legnépszerűbb gyermeke errefelé Ganesha az elefántfejű és Kartikeya az egy, de gyakran hatfejűként ábrázolt háború és győzelem istene. Utóbbi ül páván egyébként. Siva hűséges hátasa az a bika (nandi), amelyik randalírozik szerte India utcáin. Mantrája az om namah shivaya. Az indusvölgyi civilizációkban már az i.e. 2. évezredben ismert volt, de alakja csak i.e. 2 századra kristályosodott ki.

Reggel 4-kor sikerült elindulnunk a Girivalamunkon. Nyugat felé kezdtünk bele, amerre a templom is van. A nap, mikor feljön mi már félúton leszünk és szembe jön velünk. Eddigi legkeletibb napfelkelténk lesz. Vittünk táskában enni, inni. Sötét volt, az idő kellemes. Papucsainkat levettük a templomtól, de Bogi inkább visszavette, nincs felkészítve puha talpacskája erre. A főútról hamar letértünk, közel maradtunk a hegyhez. Az út mellett többen alszanak, sokan ébren várnak minket. Siva mantráját mondogatva felénk kéregetnek, egyik a másik után. Voltak, akik szintén sétáltak, volt, aki a földön gurulva haladt. Mit követhetett el, hogy így vezekel? Egy másik a padon úgy viselkedett, mint akit megszálltak. Szeme felakadva, halandzsázik. Az emberek narancssárga dótiban voltak, akárcsak én. Bogi új narancs színű nadrágjával igazán beleillettünk a környezetbe. Több nevezetes lingam is el volt helyezve a hegy körül, melyeket meglátogattunk. Hatkor felkapcsolták a zenét, szólt a mantra: „Om navah Shiva ya”. A hegyet az út harmadánál már lehetett látni. Teteje tejfehér ködben volt még. Felúton leültünk az út szélére dinnyézni. Reggelink végén jártunk már, amikor jött egy zarándok. Nyújtottam felé az utolsó karéjt, miközben ketté akartam még vágni, jelezve, hogy felezzünk, de nem tartotta fontosnak, hogy elvágjam. Udvariasan jelezte, hogy jöhet az egész, nem kell azt már ketté vágni, így is el tudja fogyasztani. Jót nevettünk a helyzeten. Furcsa volt látni, hogy egy zarándok chait fogyaszt a nap első sugarainál. Olcsó dolog, de mégis, erre tarhálta a pénzt? Élvezetre? Mindenesetre meghozta a kedvem, én is elfogyasztottam egyet.

Néztem felfelé. Az utat tekintélyes méretű Samán fák, nagy emeletfák, banyan fák szegélyezték. Néztem lefelé. Összehajtva egy zöld színű dótira lettem figyelmes, ami gazdátalanul hevert a földön a járdán. Úgy éreztem jobb sorsa lesz mellettem, így magamhoz vettem. Az út sajnos bitumenes volt, nem földes. Így szerintem nehéz Sivával kapcsolódni, ha leöntik aszfalttal, de hát ők tudják. Két oldalt volt járda, de az sokszor meg-megszakadt. Ám nehéz lett volna rajtuk járni, mert azon aludtak a zarándokok. Néztem balra, amerre a lingamok voltak. Az egyiket brahminok épp fehéres folyadékkal öntöttek le. Balra-jobbra templomok, amik közül egybe belestem. Sai babának dedikálták. Egy devotee épp térdelt előtte. Néztem jobbra. Oldalunkon a 814 méter magas hegyre jó volt mindig ránézni. Teteje ködben úszott állandóan a hajnali órákban még, aztán tova tűnt. Volt a vége felé, a Kubera lingamnál egy Moksha Margam nevű „templom” féle. Újjászületést lehet átélni általa. Át kell préselned magad egy közel egy méter magas viszont irtó keskeny helyen. Távolról néztük a lelkes zarándokokat, ahogy ezzel bíbelődtek. A lesétált körnek szobánk volt kezdete és vége is. Hazaérve fürödtünk egy jót, tettünk-vettünk, majd elnyomott az álom. Mindent egybevetve a látvány a tapasztalattal karöltve nagyon megérte. „Minden másra ott a Mastercard”.

Délután egykor ismét felkerekedtünk és megnéztük közelebbről a hegyet. Voltak híres meditáló barlangok, mint a Virupaksa, vagy a Mangófa, oda tartottunk. Előtte vettünk 1 kiló szőlőt, ami édes, hosszú szemű, magnélküli és csak 60 rupi. Felfelé menet megmostam egy utcai csapnál. Megálltunk itt-ott, az egyik templom előtt egy asszony szintén kéregetett. Adtam neki egy kis szőlőt erre kinevetett. Hát ez fantasztikus. Csak a pénz, semmi más? Haladtunk felfelé, majmok közelítettek. Az egyik kiszemelte a zsákot, ami a táskámon kívül lógott, benne a szőlő. Ráakaszkodott én meg elkezdtem körözni vele óvatosan. Mókás volt. A majom közben próbálta kiharapni a részét, de végül nem bírta a rá ható erőket. Persze jött újra és úja, míg végül sikerült elraknom a táskába a finom szőlőt.

Felértünk egy helyre, ahol több emberszabású is volt. Ott ők voltak számunkra a legnagyobb szám. Ilyen közel ennyi majom még nem vett minket körül. Egyikük próbálkozott a táska zipzárával, de nehéz volt a kocsit húzni rajta, ezért hagytam hadd küzdjön vele. Közben fiatalabb egyedek össze-vissza ugrándoztak, kergették egymást. Tizenöt perc után elbúcsúztunk tőlük, mentünk volna feljebb, de ki volt írva, hogy nem mászhatsz fel, büntetés jár érte. Nem maradt más út, vissza csorogtunk. Ücsörögtünk kicsit a lefelé vezető lépcsőkön, majd megindultunk a templom felé. Már köze voltunk hozzá, de nem tudtunk haladni, mert egy autó nem fért el egy parkoló motortól. Gondoltam jó fej migráns leszek és odébb rakom a motort annak végét felemelve. A sofőr mosolygott és megköszönte. Jó néha az emberek szolgálatába állni. Persze nem szabad elkapatni őket.

A templomba érve leültünk és hallgattunk egy éneklő női csoportot. Közben mások díszítettek valamit mögöttük. Egyszer csak eleredt az eső, durván, mintha dézsából öntenék. Február, március a legkevésbé esős időszak, csodaszámba megy ilyenkor. Még jó, hogy nem szöktünk fel a hegyre. Olyan durván esett, hogy az éneklést is meg kellett szakítaniuk. Hangosan potyogtak dolgok a fémlemez tetőre. Ahogy szedegették az asszonyok érdekelni kezdett miért. Mert mangó. Egyszer csak odagurult egy elém, ösztönösen érte nyúltam, ám egy asszony is. Át akartam adni neki, de legyintett. Enyém, megérdemlem az ajándékot, ami nem mindenkinek adatik meg. Szent helyről szent mangó származhat csak. Gondolom a majmok leeszik hamar, nem sok jut errefelé az embernek. Még éretlen volt a kezemben lévő, de magammal viszem, hátha édes és puha lesz egyszer. A várakozást kiállított képek szemlélésével töltöttem, sétálgattam az oszlopcsarnokban. Az eső elálltával elmentünk prasadozni. A szokásos menü után is nehéz volt otthagyni a templomot, mert a levegő színei lebilincseltek minket napnyugtához közeledve. Maradtunk még, addig-addig, míg kiderült miért díszítettek eső előtt. Esküvő féle zajlott, vagy legalábbis egy korább eskü megerősítése. Néhány fiatal brahmin mantrázott hozzá, más tett-vett a szertartás körül. Egy dobos és egy dudás néha megszólaltatta hangszerét. Különleges érzés volt hallgatni nagyon közelről a mantrázást, amit eddig csak felvételről volt szerencsém. Későre járt, gyerünk haza, de előtte még jöhetett a reggelinek szánt gyümölcsvásárlás: szőlő, mangó, dinnye, banán. Szobánkban tettünk-vettünk, közben mantrát hallgattunk és eldöntöttük, hogy következő nap tovább haladunk.

Reggel összepakoltunk és kicsekkoltunk. Tovább utazás előtt még szerettem volna lyukas papucsomat elásni a hegyen, ezért oda mentünk, ahol tegnap azt a tiltó táblát láttuk. Bogi letelepedett a lépcsőkön. Felvettem a kék papucsomat, aki már évek óta kísér engem veszélyes és izgalmas kalandokra. Kolonccá vált, mivel már beszereztem egy másikat pár napja. Egy olyat, ami jobban kíméli hosszú sétákon gerincem. Végül utam a hegy tetejére vezetett méltó nyughelyet keresve társamnak. Tűzött a nap, dél volt. Útközben találtam egy utat, amin OM feliratok segítettek felfelé menni. Elég botor gondolat volt víz nélkül elindulni, szomjaztam. Út közben szerencsére találtam egy mélyedést, mely a tegnapi eső vizét gyűjtötte össze. Félve ittam belőle, s vizeztem be kendőmet. Talán 1,5 órát tartott a teljes út. A csúcson nagyon békés volt, lepkék tucatjai játszadoztak egymással. Kergetőztek. Fekete volt a felszíne, mintha odaolvadt volna rá valami, ami nem csoda ilyen napsugarak mellett minden megolvad. Töltekeztem a körpanorámás látvánnyal, közben Siva mantráját mormoltam úgy, ahogy a girivalam idején hallottam a hangszóróból. Közben kerestem egy megfelelő helyet hű társamnak, akit az a megtiszteltetés ér, hogy nem szeméttelepen végzi, hanem Sivával töltheti azt a sok-sok időt, ami még hátra van neki. Gumi és műanyag mix lévén, egy sziklamélyedésben kövekkel takarva sokáig ott lesz még Sivával.

A lefelé menet papucs nélkül igazán embert próbáló feladatnak találtatott. A kő forró volt a lábam alatt, kapkodnom kellett. Próbáltam minél később letérni a kijelölt útról, el akartam kerülni az esetleges szemtanúkat, ha már tilosban járok. Visszafelé is megtaláltam az apró kő fogta víztározót. Íze emlékeztetett egy meleg teára a benne ázó levelek miatt. Már nem ittam oly félősen belőle, mindinkább az életemért mohón szürcsöltem fel azt. Mire leértem Bogihoz egy óra után már nagyon ki voltam purcanva. Hirtelenjében megittam majd egy liter vizet, aztán beálltam egy csap alá felmelegedett testemmel, hogy magamhoz térjek. Testem kiszáradt, felhevült állapota ráébresztett, hogy minél hamarabb a tengerhez kell érnünk. Nem állunk meg erődöt nézni útközben Gengee-ben, irány Puducherry. A közúthoz leérve kínálták a préselt cukornádlevet jéggel, citrommal. Ó, de jól esett az az édes lötyi. Feltöltöttük szűrt vízzel készleteinket a templomban, majd elsétáltunk a busz standhoz. Fogtunk is egy buszt, ami elvitt 100 km távol a tengerhez Puducherrybe, mely egy apró államocska.

A buszon keskeny ülőhelyre zsúfoltuk be magunkat, nem hiába volt szabad. Valahogy nem volt annyi hely a lábnak, mint lenni szokott. Útközben jobb oldalt hegyek integettek. Éhes szemekkel tekintettem a falusi élet szépségeire. Iskolás gyerekek út mellett bandukolnak egyenruhában, cukornáddal rogyásig megrakott utánfutókat húznak traktorok a város felé. Legelő tehenek, rizsföldek, legalább 10 méter magas Hanuman szobrok vonzották tekintetem. Két-három városon átmentünk mire megérkeztünk célunkhoz Puducherry államba, Puducherry városába, a volt francia gyarmatra. Sétálni kezdtünk a belváros felé, oda, ahol feltehetőleg vannak olcsó szobák. Kérdezősködni kezdtünk az aktuális árakról. Közben egy út menti kifőzdénél halat és tintahalat vacsoráztam. Bogit inkább a nagy pizza kínálat vonzotta. Vacsora után sikerült levadászni 1000-ért egy klímás szobát, amit minimum két napra kértünk. Egyetlen hátránya az volt, hogy büdös cigi szag terjengett és nem lehetett hova szellőztetni, mivel az egyetlen ablaka nem volt nyitható az ajtón meg szúnyogok is jöttek volna be. Füstölővel semlegesítettük azt végül. Ezután jöhetett az egyik kedvenc kombónk. Fürdés, alvás, ezúttal egy kellemes hőmérsékletű szobában.